Egész életemben a harmóniára törekedtem... Még amikor nem is emlegették a mindfulness-t, akkor is észrevettem a körülöttem jelen lévő szépséget, akár egy hajladozó fa képében vagy a színek sokaságában. Kicsi gyerekkoromban az volt a kedvenc játékom, hogy képzeletben végigmentem egy úton, és valahányszor befordultam egy sarkon, megkérdeztem: na kivel találkozunk? És sorra vettük a családtagokat és rokonokat, és ettől boldog voltam. Átéreztem az Egy-ség erejét, noha még nem ismertem ezt a kifejezést. Milyen szép (is lett volna)... de most nézzük a valóságot!
Egy ismert énekesnő így jellemezte a családját:devianciába születtem. Bizony, ezt én is elmondhatom, vagy manapság diszfunkcionális családnak is nevezhetnénk. Sőt, a legtalálóbb kifejezés a toxikus család. Persze gyerekként ez nem tudatosul bennünk, csak azt vesszük észre, hogy valami nem stimmel, míg más családok legalábbis igyekeznek szeretetben élni, itt másfajta energiák érvényesülnek. Igazából a földi életben a szeretet csak silány mása a valódinak, és a legtöbbször feltételhez kötött: "Szeretlek, ha azt teszed, amit én szeretnék." Pedig ez nem így működik. A szeretet nem érzelem, ami hullámzik. A szeretet. a Egy-ség élményének megtapasztalása. De térjünk vissza a saját élményeimhez. Mit tapasztaltam kora gyermekkorban? Állandó negatív energiaörvényben léteztem, folyamatos üvöltözés mellett. A szerepek a következők voltak: anyám üvöltött, apám csendben tűrte, majd elmenekült. Emlékszem egy jelenetre, amikor kb. három éves lehettem, anyám a tányért falhoz csapta. Én ilyenkor bedugtam a fülem, nem bírtam hallgatni, és nem is értettem a helyzetet. Ugyanakkor volt mellettem egy Angyal, keresztanyám, aki nagymamám testvére volt, és ápolónőként dolgozott korábban. Ő látott el, és minden szeretetet tőle kaptam, ami rengeteg volt, hiszen neki nem volt saját gyermeke. Eleinte nagymamának hittem, csodálkoztam is, hogy nekem hogy van három nagymamám... A többi nagymamámat is szerettem, de velük nem volt ilyen szoros a kapcsolat, nagyapám pedig egy sem volt. Sokat betegeskedtem, ilyenkor keresztanyám (akit keresztmamának hívtam), ápolt, a kórházban is ő maradt velem. A sok betegeskedésre orvosilag azt mondhatnánk pszichoszomatikus, így reagáltam le a feszültségeket, spirituális értelemben viszont nem akartam itt maradni. Sőt, van egy sejtésem: anyámnak egy évvel korábban már született volna egy gyermeke, de elvetélt, van egy olyan érzésem, hogy nekem kellett volna megszületni, de akkor még nem mertem belevágni, meggondoltam magam.
Itt tegyünk egy kis kitérőt. Nem hiszek az egy életben, sem a feltámadásban. Viszont huszonéves korom óta ismerkedem az ezoterikus tanokkal, spirituális elvekkel, és a keleti filozófiákkal. A reinkarnáció számomra teljesen természetes, de nem mint lélekvándorlás, hanem ahogy Seth tanításaiból kitűnt, és amit később magam is megtapasztaltam, az entitás különböző formába történő megjelenítéseivel. A karmikus hatások nélkül az egész élet értelmetlen, a keresztény élet is, hiszen akkor csak egy lottó dönti el, kinek lesz szép az egyetlen élete, kinek pedig nyomorúságos. Ugyanakkor a karma nem büntetés, hanem tisztán fizikai törvényszerűség:olyan életet kell választani, ami megfelel az éppen aktuális energia-szintünknek. Hát ezzel bizony nekem komoly bajom volt...
Vissza a gyermekkorhoz. Négyéves koromig egy kisebb városban (talán akkor még inkább nagyközség volt) éltünk, és keresztanyám gyakorlatilag velünk élt. Később abba a városba költöztünk vissza, ahonnan a szüleim és minden rokonom származik. Itt még nagyobb bajok kezdődtek. Még most is sokat voltam abban a házban, ahol nagymamám és keresztanyám (az ő nővére) lakott, amit akkor vettek meg, amikor mi is hazaköltöztünk. Ez maga volt számomra a földi paradicsom! Az előző tulajdonos kertész volt, és egy hatalmas édenkert volt a ház hátuljában! Rengeteg gyümölcsfa, a legkülönbözőbb szőlőfajták, virágok (pl. rózsák, és a kedvencem, a labdarózsa), minden megtalálható volt. Ha viszont anyuékkal voltam, a maga volt a pokol. Alsós koromban egyre rosszabb lett a helyzet, anyám gyűlöletének hol apu, hol én voltam a tárgya. Ez nem volt véletlen. Ugyanis volt egy bátyám, aki 14 évvel idősebb volt nálam, de amikor megszülettem, ő már elköltözött egy kollégiumba, így soha nem is kerültünk közel egymáshoz. Míg a bátyám anyu természetét örökölte (és mint később kiderült számomra, sajnos az elmebaját is), én apu szelídebb természetét, azonban a megalkuvásra való hajlama nélkül. Ebből az időből arra emlékszem, hogy anyu állandóan szidott, és tenyérrel ütötte a fejemet. Hogy miért? Nem kellett sok hozzá, elég volt annyi, hogy apuval intellektuális dolgokról beszélgettünk, és jól éreztük magunkat együtt. Kialakultak az árkok, mi és ti. A bátyámmal állandóan szidták aput, mintha apu bántotta volna anyut, pedig ő aztán senkit nem bántott soha. Viszont engem sem védett meg.
Gyerekként nem fogtam fel igazán ezt a helyzetet, azt hittem, én vagyok a rossz. Persze, lehet, hogy néha rosszalkodtam, melyik gyerek nem, de ezért nem hiszem, hogy ilyen fokú gyűlöletet és verést érdemeltem volna. Emlékszem, egyszer keresztanyámnak is megemlítettem, hogy szóljon anyámnak ne a fejemet üsse. Az eszembe sem jutott, hogy esetleg nem is érdemlem meg. Ekkortájt mondta keresztanyám, hogy anyád beteg. És valóban sokat volt a pszichiátrián, PMD diagnózissal, ami részben fedte csak a valóságot, kezelték mindenfélével, még elektrosokkal is, nem sok eredménnyel, kivéve ha leszedálták. A hozzátartozók tájékoztatása akkoriban nem volt természetes, hogy mi történik a családtagokkal, a gyerekekkel, azzal nem törődött senki. Nekem ilyenkor nem volt rossz, mert ismét keresztanyámmal lehettem. Apu dolgozott, alig járt haza. Vele leginkább intellektuális volt a kapcsolatom, komoly dolgokról beszéltünk, történelemről, pszichológiáról, de sajt magát sem tudta megvédeni, engem pedig még úgysem. Ugyanakkor ez vezetett rá arra, hogy ebből a pokolból egyetlen kiút van, a tanulás. Bár soha nem ellenőrizték. hogy tanultam-e, egy idő után magamtól rájöttem,. hogyan kell hatékonyan tanulni, és a végére kitűnő lettem. És persze, mivel soha senki nem, értékelt igazán, munkamániás lettem később, ami egyfajta terápia is lett a számomra az önbizalom pótlék mellett.
Felsős koromban annyival rosszabbodott a helyzet, hogy anyám elkezdte az öngyilkossági kísérleteit. Nem számoltam de hat biztosan volt, vagy még több. Utoljára már alig tudták visszahozni. Mindig "bevett egy csomó gyógyszer", volt amikor az ajtót is magára zárta. Még azóta is a jobb tenyeremet halványan látszik egy pici csík, amikor betörtem az ajtó üvegét. Persze, én voltam vele mindig, nekem kellett kihívnom a mentőket. Rengeteg trauma ért, de ezzel nem törődött senki! Nem is tudom, volt-e olyan, hogy gyermekpszichológus. Keresztanyámra még valamelyes számíthattam de egyre kevésbé, mert iszonyúan tönkrement az egészsége. Őt sem értékelte a csalás soha semmire, és ebbe belebetegedett, szívelégtelenség, és még sokfajta egyéb. Apunak is beteg lett a szíve. Én túlérzékeny lettem, ami egyfajta vegetatív készenlétet jelentett, és sajnos ettől még ma sem szabadultam meg (stress reactivity-nek hívják szakszerűen). Mivel soha nem tudhatod, mikor kell magad megvédeni, egy okozott készenlétet jelent, hormonálisan és a vegetatív idegrendszer szintjén. Persze, bizonyos technikákkal ezt lehet némileg kezelni, ezen folyamatosan dolgozom is, de nagyon mélyen sejtszinten jelen van, és bizonyos triggerek aktiválhatják. Ha szerencsés vagy, akkor kialakíthatsz magadnak egy nyugodt környezetet, ha nem, akkor előbb-utóbb megbetegszel. De még az első esetben is állandóan résen kell lenned, mert ha kibillensz, megjelenik.
Keresztanyám 14 éves koromban meghalt, nagymamám pedig tíz évig a krónikus belosztályon ("elfekvő") volt, igazán nem értettem, hogy mi volt a baja. Jobban oda kellett volna rá figyelni, de ugye ebben a szeretetlen légkörben ez nem volt lehetséges. Alig vártam, hogy a gimis évek véget érjenek, el lehet képzelni, mennyi önbizalmam volt.... viszont keményen tanultam, és talán nem vételen,hogy amint lehetett, 22 éves koromban férjhez is mentem. Ekkortól lazult a kapcsolat, de valahányszor a családom közekébe kerültem, például a karácsonyi ünnepekkor, a toxikus hatások tovább működtek. Ma már úgy látom, legjobb lett volna megszakítani a kapcsolatot, de akkoriban ez eszembe sem jutott, hogy a család az "szent dolog". Nota bene: az első kutatási témám a társas támogatás lett, még most is megerősítik az elemzések, hogy a családi társas támogatást a legerősebb védőfaktor. Igen, amennyiben nem diszfunkcionális családról van szó, mert ilyenkor maga a probléma!
A bátyámmal soha nem kerültünk közel, nem is értettük egymást. Az elmebaj abba az irányba ment tovább, és az ő gyerekeibe is belekerült. Nekem nincs gyermekem. Ez nem tudatos döntés volt, mondhatnám így alakult, azonban tudattalanul biztosan egy tiltó program működött. És ez így jó is van. A gyermekvállalást nem szabad erőltetni, nekem pedig annyira negatív tapasztalataim voltak, hogy talán magamat sem tartottam képesnek arra, hogy jó szülő legyek. Egyszóval nem volt benne a karmikus tervemben sem. A bátyám ugyanúgy üvölt, mint anyám, engem kifejezetten gyűlöl. De mindenkit elmar maga mellől, aki nem ért vele egyet. A korábbi élettársai mind kikészültek, mert ha bármiben ellent mondtak, az már nem volt rendben. A mániás jellemvonások nagyon erősek, ilyenkor "leuralja" bárki elméjét, a másik tudata szinte megszűnik önálló gondolatokat gyártani. Az ő gyerekei is nagyon megszenvedték (sőt az ő idősebb féltestvérei is), a lány gyermeke, aki már ma 40 éves, tíz éve nem áll szóba vele, sőt az összes családtaggal megszakította a kapcsolatot. Az öccse anyagilag rá van utalva, ezért sok minden eltűr, ő is jár pszichológushoz, de nem jött rá, hogy csak az előző megoldás az egyetlen kiút. A féltestvérek közül az egyik skizofrén lett, majd gyógyszerét túladagolva öngyilkosságot követett el. A kisebbik teng-leng a világban. Mindegyik félbehagyta a tanulmányait, nem szereztek diplomát. Az értékrend, amit a bátyám átadott nekik, a pénz mindenek feletti fontossága, az egyszerű emberek lenézése, a "jobb a több pénz, mint a sok" elve a luxizás, a pénzszórás, drága utazgatások folyamatosan. El nem tudja képzelni, hogy másnak nem ez a prioritás. Ebben sajnos a betegség és a személyiségzavar is benne van. Most ott tartunk, hogy pár éve szinte lenulláztam a kapcsolatunkat. Nemrég viszont, amikor telefonon beszélnünk kellett, rosszul lettem, idegrohamot kaptam és a vérnyomásom 180-ra ugrott. Döntenem kellett: vagy megbetegszem, vagy teljesen megszakítom vele a kapcsolatot, és semmilyen kivétel (!) sem lehetséges. Nem a haláltól félek, hanem a betegségtől, mert azt nem engedhetem meg magamnak.
Még pár felnőttkori élményt szeretnék megosztani. Az egyik, hogy eredetileg pszichiáternek készültem, mert úgy éreztem, nálam jobban senki nem ismeri az elmebajokat. Amikor jelentkezni kellett, nehéz volt a klinikára bejutni. Minden követ megmozgattam, de volt egy pont, ahol megéreztem ("üzenet"), hogy ez most nem fog menni. És milyen jó jártam! Most pszichológiai kutatásokat végzek azzal foglalkozom, amivel szerettem volna, de nem lenne türelmem betegekkel foglalkozni. A másik érdekes dolog a férjem, amikor először megláttam, tudtam: Ő az. Ilyen a karmikus szerződés :) Nem könnyű az együttélés, mindketten sok sérülést hurcolunk magunkban, de érezzük az összetartozást.
Lehet, hogy áldozatnak tűnök mindezek után. Néha annak is érzem magam. Jöjjön hát a harmadik érdekes élményt. Mindig attól féltünk, anyu fog lerobbanni élete végén, ahogy az ő anyja is évekig szenvedett. Nem így lett. 2007-ben a névnapomat mentem volna haza megünnepelni, amikor kiderült anyu kórházban van. Beütötte a lábát, és mivel cukorbeteg, kialakult nála egy szeptikus sokk. A lábát amputálni kellett volna, amibe nem egyezett bele. Ezt az orvosok - nagyon helyesen! - el is fogadták. Amikor ott álltam az ágya mellett, nagyon furcsa tudati állapotba kerültem, és szinte öntudatlanul elkezdet tőle búcsúzni, azaz felkészítettem, az átmenetre. Mondta, hogy a Fény fel menjen, ott majd várják, és mi is megyünk nemsokára. Hihetetlenül csodálatosan viselkedett. Tudta, hogy meg fog halni, és mondta, hogy mi még ráérünk utána menni. Nagyon felemelő volt az egész. Szerencsére a bátyám nem volt itthon, nyaralt, nem is sietett haza, hogy utoljára lássa még az anyját. Így hagytuk ott. Másnap hajnalban kipattant a szemem, és egy egy jelenléte éreztem nagy-nagy szeretettel, és egy üzenettel: "Minden úgy történt, ahogy történnie kellett". Ez helyre is tette a kapcsolatunkat. Persze, amit történt, megtörtént, a trauma nem tűnik el nyomtalanul. De ennek volt valamilyen előzménye, amit most még nem tudhatok. Voltam "utazáson", beleláttam más életeimbe, de van, ami nem tárulhat fel. Ennek oka van. Néha igazságtalannak érzek, hogy pont most kaptam egy ilyen családot, amikor már senkinek nem tudnék ártani, és mindenkihez "zsigerből" pozitívan viszonyulok.
Szóval ez az én történetem, még nem tudom, mi vár rám, igyekszem a jelenben élni és megérteni mindent és mindenkit. Remélem, jót is tettem és ezzel az energia szintemen javítottam. És azt is remélem, a Földre többé soha nem kell visszajönnöm, elég volt! Az Életet szeretem, de nem a földi életet, és ez nem a bolygó miatt van. Ez az állandó negatív és gyűlölködő légkör nem nekem való (már).
Mi lenne a végkövetkeztetés? Talán a legfontosabb kérdés: véglegesen meg lehet-e szabadulni a traumák hatásaitól, ki lehet-e gyógyulni a traumáékból? A pozitív pszichológia (amivel én is foglalkozom) biztató eredményeket kapott. Van, aki deviáns útra lép, és vannak sikeres életutak. Persze, kérdés: mi számít sikernek? Az alkoholizmus terápiája és rehabilitációja jó példa erre: gyógyult alkoholbetegnek nevezik azokat, akik sikeresen távol tudják tartani magukat az alkoholtól. itt viszont a zéró tolerancia az alap, és az a szó, hogy beteg. Tehát gyógyult is és beteg is maradt. Igen, vannak technikák, amelyek segítenek a traumák kezelésében. Ezek egy része kognitív: a bántalmazó sok esetben maga is áldozat, nem volt képes másfajta viselkedésre, sőt, ha beteg, nem is tehet róla. Van, akinek ez elég. Ha spirituális beállítottságú vagy, még könnyebb az elfogadás, hiszen itt karmikus folyamatokról van szó, amit akár fel is lehet tárni (de nem mindig, viszont ilyenkor is sejteni lehet). "Nem tudják, mit cselekszenek" - ahogy egy nagy tanító mondta, utalva az emberiség tudatbeszűkült állapotára. Sokszor mi magunkon is észreveszünk hasonló szavakat, amelyeket soha nem, akartunk visszahallani, vagy olyan reakciókat, amiket szívből utálunk. De ezeket tanultuk, és a kora gyermekkori tanulás mélyen rögzül. A kognitív szintű elfogadás sok mindent megold, de nem mindent, ahogy az előbbi példa is mutatja. Dolgoznunk kell magunkon, elsősorban a stresszre adott készenléti reakciókon, a túlingerelt idegrendszerünk megnyugtatásán. Mint az alkoholbetegeknél: zéró tolerancia! Ha benne maradunk a toxikus kapcsolatban és továbbira is ezek a családi minták érvényesülnek, az olyan, mintha folytatnánk az ivást. Tudom, a család a legfontosabb védőfaktor. Ha működik. Ha viszont nem, akkor a legfontosabb rizikófaktor! A toxikus család nem szent család! Innen csak menekülni lehet. Fel kell készülni a negatív ítéletekre: hiszen kötelességünk a beteg/deviáns családtag támogatására. Ez nagyon szép elmélet, csakhogy milyen áron? Mindenáron? Azon az áron is, hogy rámegy a testi és lelki egészségünk? Ezt nekünk kell eldönteni, de ehhez tisztán kell látnunk a helyzetet és a veszélyeket. Könnyű elveszni, de folyamatosan keresni kell azokat a helyzetet és embereket, amelyek és akik a felszín felett tartanak, és segítenek erőt gyűjteni. Azokat, viszont, amelyek lehúznak, kerülni kell. Ilyenkor szokták azt mondani: elvégre ez az egy életünk van. Csakhogy nem ez az egy van, éppen ezért még nagyobb a felelősség és az érdekünk is az, hogy tegyünk meg minden a jobb életért.
