A könyv- és filmélmények sokat segíthetnek az emberi viselkedés megértéséhez - ha elég felkészültek vagyunk, és vesszük az üzenetet. Vagy - ahogy Szent-Györgyi mondta - nemcsak nézünk, amit mindenki, hanem meg is látjuk a lényeget. Egy nemrég olvasott könyvben pedig ezt olvastam: "Tudni és érteni valamit, két különböző dolog."
Na már most, Auschwitzról mindenki hallott, tananyag az iskolában. Megtanultuk, mi és hogyan történt - de vajon értjük-e, hogy miért? Most nem az a lényeg, hogy politikai és gazdasági síkon mivel magyarázták a nácik. Most álljunk meg egy pillanatra, és gondoljunk bele: hogyan lehetséges (és nem fizikailag!) haláltáborokat felállítani, és olyan borzalmakat nemcsak végignézni, hanem aktívan elkövetni, mint amik ott folytak? Egyik ember egy másik emberi lénnyel? Lehet erre találni okot? Ismét csak nem az "ellenség" megsemmisítésére célzok, hiszen az állatvilágban is a zsákmány elpusztítása a cél. Egyik állat elpusztítja a másikat, de nem gonoszságból. A gonoszság emberi tulajdonság. Mindenkiben benne van, más kérdés, mi hozza elő belőle. Na ez volt az a pont, ahol sokáig leragadtam, mert nem értettem, hogy akkor hogy került mégis az emberbe? Kétségtelen, hogy állati örökség, de mégis más. Most tekintsünk el a vallások gonoszról alkotott nézeteitől, ami biológiailag és pszichológiailag mégsem nyújt elegendő magyarázatot.
Múlt héten véletlenül láttam egy filmet, Rufus volt a címe. Egy fiúról szólt, akin még a múlt század elején orvosilag kísérleteztek, és egy olyan "szuperképességgel" ellátott lény lett belőle, aki azóta is él, és képes előhozni magából a vadállatot, és ilyenkor támad. Erősebb, gyorsan regenerálódik. Vonzódik a vérhez, megnyúlt a szemfoga is, de nem igazán vámpír. Persze a film paranormális fantasy, abba is hagyom a részletezését, mert nem igazán ez a lényeg, hanem a lélektani sík. Első ránézésre egy vékony, szelíd, inkább érzékeny fiú benyomását kelti. Letelepszik egy kisvárosban, egy helyi rendőr családjának rész lesz, akik korábban elveszítették a fiukat. Lesz barátnője, aki vámpírnak hiszi, de elfogadja. Csakúgy, mint a többiek. Időnként furcsán viselkedik, a testhőmérséklete 19 fok, de valamiért a többiek elsiklanak ezek fölött, annyira csendes, nyugodt. Egy helyi sráccal összebalhézik ugyan, de ebből sem lesz gond. A cselekmény akkor kezd izgalmassá válni, amikor megjelenik a kísérletező cég képviselője, hogy visszavigye, mint a cég tulajdonát. Csakhogy ő nem akar, hiszen itt normális "emberként" élhet. Mindent elmond a befogadó családnak, akik furcsállják ugyan, de mégis ragaszkodnak hozzá.
Ami a legkülönösebb az egészben: A többiek sokkal furcsábban viselkednek. Sokkal erőszakosabbak, amire igazából nincs magyarázat. A srác, aki meg akarja erőszakolni a barátnőjét, vagy a cég embere, aki fellöki a rendőr feleségét. Közben ez a Rufus, akiben benne él a vadállat, egyáltalán nem erőszakos, és csak akkor tör elő belőle, amikor oka van rá, pont az említett helyzetekben, amikor meg kell védeni más embert, akik hozzá közel állnak. Na ekkor kezdtem rájönni valamire. Az állat tehát nem gonosz. Nem racionális lény. Ha veszélyben van, vagy szükséglete irányítja, akkor támad. Az ösztönei irányítják. Nem is irracionális ebben az értelemben. Az ember viszont képes racionális és irracionális is lenni, mert hiába különlegesen tudatos lény, az ösztönvilágát nem ismeri (el), nem tud vele mit kezdeni, ezért démonszerűvé nő, és olykor átveszi az irányítást. Ahol irracionalitás van, ott nincs empátia, nincs racionális gondolkodás, a következmények számbavétele, "nem tudja, mit cselekszik". Az állat sem tudja, de nem is irracionális, mert az ösztönei nem csapják be. Az ember csapdába kerülhet a tudata és az ösztönei között, megreked, és mindkettő irányíthatatlanná válik. Ez az igazi irracionalitás!
Régebben azt hittem, ez csak impulzív állapotban lehetséges, hosszú távon nem. Ez azonban nem igaz. Az ún. "agymosás" hatékony mentális technika. Elég az érzelmeket felerősíteni, olyan információkkal ellátni az ősi agyi területeket, amelyek átveszik az irányítást a prefrontális kéreg kognitív képességei felett. Ez történt a nácik hatalomra jutásakor, de lényegében folyamatosan jelen van a politikai-társadalmi életben, ki is használják. Csakhogy ezzel mindenki rosszul jár. Mert amikor eme ősi agyi területek aktivitása felerősödik, a belátás képessége csökken. Ez történik akkor is, amikor az ember szerelmes, és hát ugye mindenki tud egy-két példát arra, milyen irracionálisan viselkedik az ember ilyenkor... akár morálisan helytelen módon is, pl. belemegy olyan kapcsolatba, ami házasságtöréshez és életek kisiklásához vezethet. Csakhogy ez nem tisztán irracionális viselkedés, nem arról van szó, hogy a prefrontális kéreg "elhallgat"! Éppen ellenkezőleg, mert azért továbbra is emberek maradunk, a tudati működések nem állnak le (pedig néha talán jobb lenne...).
Ami ennél is rosszabb: a HAMIS RACIONALITÁS. Bár a kognitív képességek nem működnek rendesen, hamis következtetésekhez jutunk, próbáljuk racionalizálni a tetteinket. Itt nincs empátia, nincs morál, de van ego-védelem, érzelmek kavalkádja, ösztönből eredő szükségletek, félelem és olyan érzelmek, amiket nem is tudunk beazonosítani, hiszen igyekszünk nem foglalkozni ezekkel, nem szeretjük őket, lealacsonyítónak tartjuk a gondolkodáshoz képest. Nem arra használjuk az érzelmeinket, amire kellene. Holott az érzelmek irányvonalak, sokkal jobban járnánk, ha ismernénk a működésüket és felhasználnánk, mert különben maguk alá gyűrnek bennünket. Amikor egy érzelmi kavalkád irracionális legalján csücsül az ember, nem tudja a hamis racionalitást megkülönböztetni a valóditól. Nagyon is igaznak, sőt logikusnak látszik. Az is, csakhogy attól még nem a valóság, csak annak egy vetület. A megkülönböztetés csak akkor menne, ha az érzelmeket és az ösztönvilágot ismernénk, és fel tudnánk használni.
Le lehet-e győzni a bennünk lévő gonoszt? Ahhoz előbb meg kellene ismernünk, de még az ennél egyszerűbb érzelmekkel sem tudunk szembenézni. Sok mindent megtanulunk, de nem értjük. Sajnos, a mai technológia sem segít ezen, sőt! Készen kapott információk gondoskodnak arról, hogy ne menjünk a felszínnél mélyebbre, ami lehetővé tenné az emberi viselkedés megértését. A legnagyobb bűn azonban az érzelmi manipuláció, ami az emberi létünkkel való hihetetlen visszaélés. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt.
Szóval a "démonok" itt vannak, de nem kívül, hanem belül. Amit kint látunk, az csak a következmény, de nem értjük a lényegét és a mechanizmusát. Nem lehet és nem is kell elpusztítani, de meg kell ismeri, különben soha nem tanulunk meg vele bánni. Valahol megrekedünk az állat és a.... (mi is? Isten?) között. S ebben a furcsa, felemás állapotban tombolnak a démonok, és tarol a gonosz. Mi pedig nem értjük! Ezért tenni sem tudunk ellene. Hiába imádkozunk, vagy tettetjük a jóságot, kívülről senki sem tud megszabadítani bennünket. Ezt csak mi magunk tehetjük meg... majd egyszer... talán....
