A gonosz eredete

Az emberi jóság és az emberi gonoszság is végtelen. Hogyan lehetséges ez? Az emberi élet értelméhez kell visszamennünk, hogy ezt megértsük. A földi (emberi) lét egy kísérlet, amelynek során megéljük az individuális identitást. Az egyéni tudat szélsőséges esetben olyannyira eltávolodhat a többi lénytől és Istentől, hogy a másikat tárgyiasítja. Míg a szeretet egységélmény, a gyűlölet a másik tárgyként való kezelése, amikor elszakadsz a Forrástól, és nem érzed az egységet. Ilyenkor az egyén bármire képes. A gonosz tehát emiatt bennünk van. Csak a szeretet, azaz az egységélmény győzheti le. Ehhez viszont tapasztalatokra van szükség. Meg kell tapasztalnod a benned lévő gonoszt, majd pedig rájönni, hogy ha a másikat bántod, magadat bántod. Rá kell ébredned az egységre, s onnantól rájössz, hogy a másik bántásának semmi értelme sincs. Az egységben nincsen másik, nincs gyűlölet, csak szeretet. A tudatlansága gonoszság melegágya. Ha nem érzed át a másik kínját, bármit megtehetsz vele. Az empátia csak mítosz. Mindaddig, amíg meg nem tapasztalod a másik oldalt.

Az ember azonban a földi körülmények között tudatlan. Amikor a tudás fájáról szakított egy almát, megkapta ugyan a tudást, de a halhatatlanság élménye nélkül a tudással nem tud élni. A tudás csak távlatokban érvényes, az egyéni kis tudat nem képes átlátni a világmindenség titkait. Mit tehetünk? Ha rájövünk tudatlanságunk és gonoszságunk okaira, talán képesek vagyunk magunkat féken tartani, de csak miután megtapasztaltuk az ehhez szükséges eseményeket. A Föld egy gyakorló terep, egy kísérlet arra, hogy hermetikusan elzárva kiéljük a bennünk lévő gonoszt, és megtapasztalva képesek legyünk arra, hogy legyőzzük. Aki erre képes, megszabadul a földi kísérlettől, és szabaddá válik.

Zaklatás, erőszak -- biológia és kultúra

Zaklatás… hatalommal való visszaélés… Már napok óta visszatérnek bennem a gondolatok ehhez a témához, és úgy gondoltam, nem tartom magamban. Viszont nem nyilvánítok egyöntetű véleményt. Nem is lehet! Amit most pontokba szedve leírok, azonnal meg is lehet cáfolni, akár én is meg tudnám ezt tenni. A célom inkább az, hogy lássuk, milyen sokféle oldala van egy-egy emberi problémának, és nem szabad elhamarkodottan ítélkezni, mert az rólunk (is) szól! A közösség portálok, az internet világa iszonyú kárt tud tenni ezen a téren is.

1. Ha bűncselekmény történt, az a hatóságokra (rendőrség, bíróság) tartozik, nem feltétlenül a nagy nyilvánosságra. Amíg be nem bizonyított, megillet mindenkit az ártatlanság vélelme.
2. A net egyik funkciója, hogy mindenféle negatív mocskot azonnal kiírjunk magunkból. Vajon jól járunk ezzel? Sokszor igen, hiszen nem fojtjuk magunkba (Freud bácsinak ebben igaza volt, az tényleg ártalmas), most az sem gond, ha nincsenek barátaink vagy nincs pénzünk pszichológusra, nosza „ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Öntsük rá a negatív gondolatainkat mindenkire! A sok marha meg majd elolvassa, és további negatív gondolatokat indít el benne.
3. Az ember alapvetően egy állatfaj. Persze, felépítettünk egy civilizációt, a kultúra is formál bennünket (meg mi is a kultúrát ugyebár). Ez annyit jelent, hogy úgy teszünk, mintha kultúráltak lennénk. A szocializáció legfontosabb funkciója elsajátítani a képmutatást. Aki erre nem képes, azt deviánsnak minősítjük. Na nem mintha a többség különb lenne, de tud viselkedni! Persze nem mindig... Ilyenkor jönnek a leleplezések, a botrányok. Tömkelegével! Vajon miért? (lásd a 3. pont első mondata, azért!).
4. Biológiai lények is vagyunk és kultúrlények is (vagy legalábbis szeretnénk…). Ezt a kettőt pedig valahogy nem tanultuk meg még egyeztetni, harmonizálni. Ilyen pl. a hatalom kérdése. Mivel a hatalomnak biológiai funkciója is van, alig van olyan ember, aki ne élne vele vissza. Tegyük a kezünket a szívünkre, ismerünk olyan embert, akit a hatalom nem rontott meg? Én ismerek párat, de azt vagy megbuktatták, vagy maga hagyta ott, vagy meghalt. A hatalom torzít. Lásd Zimbardo börtönkísérletét és a háborúk történelmét, de ne csak a történelmi tényeket, hanem a mögöttes döntéseket is. Ja, persze, a rossz emberek kerültek hatalomra, a jók pedig szenvednek. És persze mi vagyunk a jók, és mindig mások a rosszak. Amit Jézus tanított erről, azt felejtsük is el. Ja, már el is felejtettük…
5. Vajon a hatalommal való visszaélés csak a férfi dominancia velejárója? Hímsoviniszta tevékenység, amit a gazemberek megszoktak az évszázadok során? Ideje helyretenni őket? Persze könnyű dolgunk van, hiszen ők nem állhatnak ki saját magukért, mert akkor rögtön nőellenesek lennének. Az meg ugyebár politikailag nem korrekt… Pedig a hatalommal való visszaélés ugyanúgy a nőket is elkapja, és talán más eszközöket alkalmaznak, néha alattomosabban és sunyi módon, de ők is piszokul meg tudják ám félemlíteni az alattvalókat... bocsánat beosztottakat… nemtől függetlenül! De hát ki venné ezt zokon szegény asszonyoktól, hiszen még mindig el vannak nyomva, ők a világ négerei, szenvedtek eleget az évezredek során az „ostoba férfiaktól”. Bezzeg ha ők lennének a vezetők, minden megoldódna, béke honolna és szeretet…
6. Szexualitás… ezt utoljára hagytam, talán el sem olvassa senki itt a végén… Na ez pont az a területe az életnek, ahol a biológia és a kultúra nem egyezik, és ebből iszonyatosan sok probléma születik. Sőt, mondhatni emberi létünk legfontosabb és gyakran megoldhatatlan problémái. Csak nézzünk körül, milyen férfi-nő kapcsolatokat látunk. Miért? Mert nem tudjuk, hogyan viselkedjünk nőként és férfiként. Nem viselkedhetünk úgy, mint az állatok, hiszen kultúrában élünk. Vagy mégis?! Mert bizony, néha úgy viselkedünk. Aztán irulunk-pirulink, szégyenkezünk, de hát az ösztönök ugyebár… Az állatvilágban hím dominancia van, többé- vagy kevésbé, legalábbis a „rokon” fajoknál (még mielőtt eszünkbe jutnának a rovarok…). Az állatok szexuális élete sokkal egyszerűbb, nincsenek a kultúra által meghatározott nemi szerepek (ez a gender témakör ugyebár, ami nálunk egyfajta szitokszó, habár a lakosság 80%-a nem érti, mit jelent…). De mit várnak el a férfiaktól a nők a kulturált világban? Legyenek alfák, erősek, aktívak, dominánsak, gondoskodók. (Még a szürke nemtudomhány árnyalata is belefér…) Csak ne legyenek tutyimutyik, sugározzon belőlük a tesztoszteron. De azért ne túlzottan, mert ha agresszíven nyomulnak, akkor az már gáz…. Hol a határ? Hát az jó kérdés… Pedig ezek az ősi ösztönök ott vannak bennünk, és nem feltétlenül a virágcsokor meg a gyertyafény formájában kell megnyilvánulniuk.
7. Nemi erőszak, zaklatás… képesek vagyunk elmagyarázni a fiataloknak, hogy miért vannak ezek? És itt most nem a jó ember/rossz ember kategóriákra gondolok (ja, az a Star Wars…), hanem az állati természetünkre, és hogy milyen erőfeszítést jelent a számunkra embernek lenni. A legtöbbször nem is sikerül. Tanultunk valaha a hatalom természetrajzáról? Hogy az erősebb állatból mit vált ki a gyengébb? Ja, hogy ez csak az állatokra érvényes?! Hát nézzünk körül a való világban! Legfeljebb csak egyesek megtanulják kezelni. És pont ez lenne a kulcs!

Linearitás és agyműködés

Folytatva az előző téma gondolatmenetét... Úgy néz ki, másfajta fejlődési vágányra tértünk át. Vajon mi lehet ennek az oka? A spirituális világ eltűnése nem lehet véletlen. Ahogy Teilhardt de Chardin mondta: „Mi nem emberi lények vagyunk, akik spirituális tapasztalatokat élnek át, mi spirituális

lények vagyunk, akik emberi tapasztalatokat szereznek.” Csakhogy lehet-e technikai fejlődés spirituális fejlődés nélkül? Mire megyünk külső segítséggel, miközben az egyébként is csökevényes agyunk még inkább leépül? Soha nem leszünk képesek olyan matematikai feladatok elvégzésére segítség nélkül mint a mesterséges intelligenciák. A mi agyunk nem erre lett kitalálva. De akkor mire?! Az Igazság odaát van... itt mi csak találgatni tudunk. Az agy linerális gondolkodásra képest. Amikor büszkék vagyunk arra, hogy képesek vagyunk egyszerre több dologra is odafigyelni, azaz a multitasking-re, valójában nem vagyunk. Ilyenkor ide-oda csapong a figyelmünk, és közben a képessége romlik. Az agy linearlitása miatt soha nem lehetünk racionális lények, hiába állítjuk az ellenkezőjét! A linearitás miatt soha nem látunk át bizonyos mennyiségű adatokon túl létező valóságot, nem vagyunk képesek eligazodni, optimális döntést hozni. A technika világában hiába van már túl sok információ, a linearitás megakadályozza a szintézist. Az MI képes a linearitáson túlmenni. Egyvalamire azonban nem képes. A teremtésre. Erre csak mi, élőlények vagyunk képesek. Más kérdés, hogy mire megyünk vele?!

A spirituális fejlődés biztosítaná a fokozott irányítását az agy felett. Csak ennek segítségével lehetnénk képesek meghaladni a linearitást, a technikai fejlődéssel nem. Most mégis ez történik. Volt rá 300 000 ezer évünk, hogy a racionalitást és a spiritualitást harmóniába hozzuk. Nem sikerült! A spirituális fejlődés egy ponton túl nem szolgálja a racionális fejődést, sőt, éppen ellenkezőleg! Leépíti. Sok olyan spirituális úton elinduló embert ismerek, akik belehülyülnek, szó szerint, az elmeosztályon kötnek ki, vagy teljesen felőrlődnek és elvesztik a realitásérzéküket, másokat manipulálnak üzleti érdekből. A spiritualitás ma még okkult tudomány, a hit rendszerébe tartozik. Képtelenek vagyunk megküzdeni e kettősséggel! Ha racionálisak vagyunk, elfordulunk a spirituális valónktól, éppen emberségünket veszítjük el. Ha spirituálisak vagyunk, nem tudunk észszerűen gondolkodni. Mindkettőre szükség lenne, de erre nem vagyunk képesek. Talán egyedsül a rendszeres meditáció képes arra,hogy az agyunkat is fejlessze és a tudatunkat is tisztítsa. Csakhogy minden, ami spirituális, annyira ködös, át nem látható. A racionális szintén ködös, mert nem áll rendelkezésünkre elég információ, éppen a linearitás miatt. Vegyük példának az orvoslást. Soha nem tudunk eleget, hiába tanulunk egyre többet. A képalkotó diagnosztika és minden más eljárás csak az adott pillanatot rögzíti, és mindig csak egy adott részletet. Marad a technikai fejlődés, hiszen az MI képes lesz jobb diagnosztikára, sokkal több információt gyűjt be és rendszerez. Műtéteket is pontosabban fog végezni. Ez a megfelelő út? Vagy majd ember-gép hibridek jönnek létre, a poszthumán lét? Tanácstalan vagyok egyelőre...

Szingularitás és az ember: Út a poszthumán lét felé?

Egy szingularitás küszöbén állunk... A technikai fejlődés megállíthatatlanul és exponenciális mértékben tör előre. Persze, ez sok tekintetben hihetetlenül jó, megkönnyíti a munkánkat és a mindennapjainkat. De mi lesz az emberi oldalunkkal? Hogyan fog ez hatni a személyiségfejlődésre? A viselkedésünkre? Társas kapcsolatainkra? Megmaradunk-e embernek, vagy sci-fi módra valami "poszthumánokká" válunk? A kapcsolataink virtuálissá válnak? Lesz-e igényünk egyáltalán másra? Vannak olyan technikai újítások, amelyek akár a személyiségünket is fejleszthetik, illetve erre is használhatjuk, mint pl. a zenehallgatás, az elektronikus könyvtárak, és megannyi új applikáció. A technikai segítség elsorvaszthatja a memóriánkat, de fel is használhatjuk pl. memóriafejlesztésre vagy készségfejlesztésre. Mennyire vagyunk tudatában annak, hogy mindez rajtunk (is) múlik? A döntés a miénk. Vagy mégse?

 Sokszor gondolok vissza 2012-re, amikor azt vártuk, hogy megtörténik egy spirituális váltás, egy spirituális szingularitás. Nem történt meg, ami nagy csalódás volt. De vajon tényleg nem történt semmi? Vannak akik szerint igenis történt, és ez már egy új energia, a spirituális ébredésé. És ugyan ez miben nyilvánul meg? Az emberiség elbutulásában? Vagy éppen a technikai fejődésben? Ha körülnézünk, azt vehetjük észre, hogy valóban történt változás. Méghozzá drasztikus. A spiritualitás szinte teljesen eltűnt a Földről. Mintha minden "entitás", akik korábban segítették a Föld spirituális fejlődését, elment volna. S vele együtt a spiritualitás is eltűnőben van. Igény lenne rá, de a megvalósításra nem alkalmas többé a Föld. Más lett az energiája, ilyen értelemben ez tényleg más energia, de ez a materiális energia felerősödése. Mintha a kísérlet új vágányra került volna át, a spirituális fejlődés útjáról a technikai és materiális fejlődés útjára. Nincs segítség. Magunkra vagyunk hagyva. Még akár jól is elsülhet, a jövő nyitott. A technikai fejlődést használhatnánk spirituális fejlődésre is. Csakhogy ez a fajta segítő energia eltűnt! Mi célt szolgál mindez, a kísérlet? Ennek lényege el van zárva előlünk. 

 

Vannak, akik ellent mondanának, hiszen a spirituális tanítók még itt vannak, van chanelling is, könyvek is jelennek meg ebben a témában, előadások vannak. Az igény megmaradt, hiszen (még) emberek vagyunk), ezért ez a fajta üzlet is megmarad. Csakhogy ez sokak számára tényleg  megélhetési üzlet, vagy hazugság. A vallás is elvesztette spirituális jellegét, sok esetben hatalmi tényezővé avanzsált. A közvetítések nagy része szemfényvesztés, de annyira akarunk hinni benne.... A valódi spirituális tanítók nem hazudnak, és a tudati szint változására helyezik a hangsúlyt. A meditáció ilyenfajta használata valóban segíthet. Csakhogy erre sem alkalmas mindenki, még a környezet meg az életmódunk sem. A technicizált jövő nem arról szó, hogy önmagunkat fejlesztve elkerüljük a betegséget vagy spirituális módszerekkel gyógyítsuk a testünket és a lelkünket, hanem hogy a technikai újításokkal kívülről javítsuk ki a hibákat. A spirituális tanítókat felváltották  a motivációs trénerek és a coachok. Legyen önbecsülésünk, erősítsük az Ego-nkat, hiszen egyszer élünk, éljünk jól! Bár most már egyre tovább élhetünk, szerveket printelhetünk, lecseréljük a végtagjainkat, májunkat, társunkat. Vagy egyszer akár elérhetjük a halhatatlanságot is, de

 nem a reinkarnáció útján, hanem a technikai újításokkal. Hiszen minek testetlenül lékekként élni, ha nem élvezhetjük az élet örömeit? 

Nyitott a jövő, nem lehet tudni a kísérlet eredményét. Itt a kísérleten van a hangsúly! Spiritualitás ide vagy oda, ha most nem is érezzük, hogy spirituális lények vagyunk, egyszer majd úgyis kiderül az igazság. Talán jobb lenne úgy élni, hogy ennek végig tudatában legyünk! Akár talán nem veszünk el a szingularitás áramlatában. 

Az evolúció zsákutcája?

Az előző gondolatmenetből egyenesen következik, hogy a tudati működéssel komoly gondok vannak az ember viselkedésével kapcsolatban. Tény, hogy a neocortex, azaz azok az agyi területek, amelyek az evolúcióban később fejlődtek ki (pl. a gondolkodásért felelős prefrontális kéreg), és az ősi, agytörzsi (pl. limbikus) részek közötti együttműködés nem harmonikus, az összehangolódás nem elégséges. Magyarul: nem vagyunk képesek összehangolni az ősi, állati, ösztönszerű megnyilvánulásainkat és a racionális viselkedésünket. Ez számos területen megnyilvánul, pl. elég ha csak a düh kezelésére vagy a szexuális viselkedésre gondolunk.

Azok, akik nem fogadják el az evolúciót, az ember fejlődését az isteni teremtésnek tulajdonítják. Az evolúcióban vannak ugyan  fehér foltok, de az vitathatatlan, hogy az ember mint állatfaj fejlődése beleilleszkedik az evolúció folyamatába, ami a magzati egyedfejlődésben is megismétlődik. Na már most, az is érdekes, hogy ekkora ugrás hogyan lehetséges az állatvilágból az ember felé? Talán itt ezen a ponton tényleg történt valami külső (isteni?) beavatkozás? Erről is szólnak ezoterikus (főként a sci-fi és fantasy műfajba sorolható) történetek. Mindez nem olyan régen történt, hiszen a "bölcs ember", azaz a Homo Sapiens megjelenése (ami már nem állatnak tekinthető), mintegy 300 000 évvel ezelőtt történt. Az írott történelem viszont mindössze pár ezer (5-6 000?) évre visszamenően tartja számon az ember cselekedeteinek lenyomatait. Még ha a legendás Atlantiszt és Lemúriát el is fogadjuk, akkor is mindössze pár százezer évet ölel át az emberiség jelenléte a Földön. Ekkor már a Homo Sapiens is létezett, és felmerül, hogy vajon akkor történhetett-e a genetikai beavatkozás, hiszen a mendemondák földönkívüli fajok jelenlétéről is beszámolnak.

Ami viszont mg lényegesebb:  az evolúció szempontjából bizony nem sok ez a pár (száz)ezer év, s ennyi nem volt elég az adaptációhoz. Nemcsak azért nem, mert esetleg mesterséges beavatkozás történt, hanem objektív módon, sokkal több idő kellene bármely adaptációhoz, nem beszélve ennyi és ilyen horderejű mutációról! Tehát benne vagyunk egy evolúciós folyamatban, annak még nagyon az elején. Vagy akár részei vagyunk egy kísérletnek. Ki tudja?! Az viszont biztos, hogy egyértelműen nem állunk jól a tudati, kognitív működések terén. Hiába hisszük, hogy mennyire okos lények vagyunk, nem tudjuk igazán jól használni az agyunkat. A tanulási módszereink sem hatékonyak. Még nagyobb baj azonban, hogy az ősibb agyi részekkel nem tudunk mit kezdeni. Az érzelmeinkről azt sem tudjuk minek vannak, nem hogy kezelni tudnánk őket, vagy összehangolni a kognitív képességeinkkel. Pl. teljesen természetes reakció a félelem, az irigység vagy a hatalom utáni vágy. A kérdés csak az, mit tudunk ezzel kezdeni? Egyelőre semmit! Talán pár százezer (vagy millió) év, és kifejlődnek ezek a képességek. Persze, figyelembe kell venni, hogy nemcsak a természetes evolúció hat ránk, hanem egy mesterséges evolúció is, azaz a kultúra. Ez pedig alapvetően módosíthatja az egész folyamatot, legtöbbször pedig nem segíti, hanem lerontja az alkalmazkodás  hatékonyságát. A kimenet tehát többesélyes...

A "gonosz" jelenléte az emberben

A könyv- és filmélmények sokat segíthetnek az emberi viselkedés megértéséhez - ha elég felkészültek vagyunk, és vesszük az üzenetet. Vagy - ahogy Szent-Györgyi mondta -  nemcsak nézünk, amit mindenki, hanem meg is látjuk a lényeget. Egy nemrég olvasott könyvben pedig ezt olvastam: "Tudni és érteni valamit, két különböző dolog." 

Na már most, Auschwitzról mindenki hallott, tananyag az iskolában. Megtanultuk, mi és hogyan történt - de vajon értjük-e, hogy miért? Most nem az a lényeg, hogy politikai és gazdasági síkon mivel magyarázták a nácik. Most álljunk meg egy pillanatra, és gondoljunk bele: hogyan lehetséges (és nem fizikailag!) haláltáborokat felállítani, és olyan borzalmakat nemcsak végignézni, hanem aktívan elkövetni, mint amik ott folytak? Egyik ember egy másik emberi lénnyel? Lehet erre találni okot? Ismét csak nem az "ellenség" megsemmisítésére célzok, hiszen az állatvilágban is a zsákmány elpusztítása a cél. Egyik állat elpusztítja a másikat, de nem gonoszságból. A gonoszság emberi tulajdonság. Mindenkiben benne van, más kérdés, mi hozza elő belőle. Na ez volt az a pont, ahol sokáig leragadtam, mert nem értettem, hogy akkor hogy került mégis az emberbe? Kétségtelen, hogy állati örökség, de mégis más. Most tekintsünk el a vallások gonoszról alkotott nézeteitől, ami biológiailag és pszichológiailag mégsem nyújt elegendő magyarázatot. 

Múlt héten véletlenül láttam egy filmet, Rufus volt a címe. Egy fiúról szólt, akin még a múlt század elején orvosilag kísérleteztek, és egy olyan "szuperképességgel" ellátott lény lett belőle, aki azóta is él, és képes előhozni magából a vadállatot, és ilyenkor támad. Erősebb, gyorsan regenerálódik. Vonzódik a vérhez, megnyúlt a szemfoga is, de nem igazán vámpír. Persze a film paranormális fantasy, abba is hagyom a részletezését, mert nem igazán ez a lényeg, hanem a lélektani sík. Első ránézésre egy vékony, szelíd, inkább érzékeny fiú benyomását kelti. Letelepszik egy kisvárosban, egy helyi rendőr családjának rész lesz, akik korábban elveszítették a fiukat. Lesz barátnője, aki vámpírnak hiszi, de elfogadja. Csakúgy, mint a többiek. Időnként furcsán viselkedik, a testhőmérséklete 19 fok, de valamiért a többiek elsiklanak ezek fölött, annyira csendes, nyugodt.  Egy helyi sráccal összebalhézik ugyan, de ebből sem lesz gond. A cselekmény akkor kezd izgalmassá válni, amikor megjelenik a kísérletező cég képviselője, hogy visszavigye, mint a cég tulajdonát. Csakhogy ő nem akar, hiszen itt normális "emberként" élhet. Mindent elmond a befogadó családnak, akik furcsállják ugyan, de mégis ragaszkodnak hozzá.

Ami a legkülönösebb az egészben: A többiek sokkal furcsábban viselkednek. Sokkal erőszakosabbak, amire igazából nincs magyarázat. A srác, aki meg akarja erőszakolni a barátnőjét, vagy a cég embere, aki fellöki a rendőr feleségét. Közben ez a Rufus, akiben benne él a vadállat, egyáltalán nem erőszakos, és csak akkor tör elő belőle, amikor oka van rá, pont az említett helyzetekben, amikor meg kell védeni más embert, akik hozzá közel állnak. Na ekkor kezdtem rájönni valamire. Az állat tehát nem gonosz. Nem racionális lény. Ha veszélyben van, vagy szükséglete irányítja, akkor támad. Az ösztönei irányítják. Nem is irracionális ebben az értelemben. Az ember viszont képes racionális és irracionális is lenni, mert hiába különlegesen tudatos lény, az ösztönvilágát nem ismeri (el), nem tud vele mit kezdeni, ezért démonszerűvé nő, és olykor átveszi az irányítást. Ahol irracionalitás van, ott nincs empátia, nincs racionális gondolkodás, a következmények számbavétele, "nem tudja, mit cselekszik". Az állat sem tudja, de nem is irracionális, mert az ösztönei nem csapják be. Az ember csapdába kerülhet a tudata és az ösztönei között, megreked, és mindkettő irányíthatatlanná válik. Ez az igazi irracionalitás! 

Régebben azt hittem, ez csak impulzív állapotban lehetséges, hosszú távon nem. Ez azonban nem igaz. Az ún. "agymosás" hatékony mentális technika. Elég az érzelmeket felerősíteni, olyan információkkal ellátni az ősi agyi területeket, amelyek átveszik az irányítást a prefrontális kéreg kognitív képességei felett. Ez történt a nácik hatalomra jutásakor, de lényegében folyamatosan jelen van a politikai-társadalmi életben, ki is használják. Csakhogy ezzel mindenki rosszul jár. Mert amikor eme ősi agyi területek aktivitása felerősödik, a belátás képessége csökken. Ez történik akkor is, amikor az ember szerelmes, és hát ugye mindenki tud egy-két példát arra, milyen irracionálisan viselkedik az ember ilyenkor... akár morálisan helytelen módon is, pl. belemegy olyan kapcsolatba, ami házasságtöréshez és életek kisiklásához vezethet. Csakhogy ez nem tisztán irracionális viselkedés, nem arról van szó, hogy a prefrontális kéreg "elhallgat"! Éppen ellenkezőleg, mert azért továbbra is emberek maradunk, a tudati működések nem állnak le (pedig néha talán jobb lenne...). 

Ami ennél is rosszabb: a HAMIS RACIONALITÁS. Bár a kognitív képességek  nem működnek rendesen, hamis következtetésekhez jutunk, próbáljuk racionalizálni a tetteinket. Itt nincs empátia, nincs morál, de van ego-védelem, érzelmek kavalkádja, ösztönből eredő szükségletek, félelem és olyan érzelmek, amiket nem is tudunk beazonosítani, hiszen igyekszünk nem foglalkozni ezekkel, nem szeretjük őket, lealacsonyítónak tartjuk a gondolkodáshoz képest. Nem arra használjuk az érzelmeinket, amire kellene. Holott az érzelmek irányvonalak, sokkal jobban járnánk, ha ismernénk a működésüket és felhasználnánk, mert különben maguk alá gyűrnek bennünket. Amikor egy érzelmi kavalkád irracionális legalján csücsül az ember, nem tudja a hamis racionalitást megkülönböztetni a valóditól. Nagyon is igaznak, sőt logikusnak látszik. Az is, csakhogy attól még nem a valóság, csak annak egy vetület. A megkülönböztetés csak akkor menne, ha az érzelmeket és az ösztönvilágot ismernénk, és fel tudnánk használni. 

Le lehet-e győzni a bennünk lévő gonoszt? Ahhoz előbb meg kellene ismernünk, de még az ennél egyszerűbb érzelmekkel sem tudunk szembenézni. Sok mindent megtanulunk, de nem értjük. Sajnos, a mai technológia sem segít ezen, sőt! Készen kapott információk gondoskodnak arról, hogy ne menjünk a felszínnél mélyebbre, ami lehetővé tenné az emberi viselkedés megértését. A legnagyobb bűn azonban az érzelmi manipuláció, ami az emberi létünkkel való hihetetlen visszaélés. Egyéni és társadalmi szinten egyaránt. 

Szóval a "démonok" itt vannak, de nem kívül, hanem belül. Amit kint látunk, az csak a következmény, de nem értjük a lényegét és a mechanizmusát. Nem lehet és nem is kell elpusztítani, de meg kell ismeri, különben soha nem tanulunk meg vele bánni. Valahol megrekedünk az állat és a.... (mi is? Isten?) között. S ebben a furcsa, felemás állapotban tombolnak a démonok, és tarol a gonosz. Mi pedig nem értjük! Ezért tenni sem tudunk ellene. Hiába imádkozunk, vagy tettetjük a jóságot, kívülről senki sem tud megszabadítani bennünket. Ezt csak mi magunk tehetjük meg... majd egyszer... talán....

Nyári zen gondolatok...

1) Sokan azt hiszik, a felnőttség jele, ha megtanulsz hazudni. Pedig éppen ellenkezőleg, felnőtt akkor leszel, ha minden körülmények között vállalni mered önmagad.

2) Amikor az ember rájön, hogy létezése egyáltalán nem fontos, két út áll előtte. Vagy kétségbeesik, vagy szabaddá válik.

 
3) Az igazi beszélgetés, amikor egy kis szobában ott van az egész világ

4) Van, amikor el kell engedned a másikat. Attól még szeretheted, érezheted az összetartozást, de most külön utakon jártok. Ha megtanulod az elengedés művészetét, a szomorúság mellett érzed a megnyugvást is.

5) Valaki nekem egyszer azt mondta, hogy a szomorúság legmélyén van valami nyugalom. Akkor ezen elgondolkodtam, de csak mostanában kezdem érteni.

6) Szabadság = a lélek szárnyalása

7) Előfordul, hogy valakivel egyáltalán nincsenek közös pontok. Ilyenkor nem marad más, csak a kölcsönös tisztelet. Ha az sincs meg, akkor fuss!

8) Csak nagyon kevés ember van (legalábbis hazánkban), akinek helyén van az önértékelése. Vagy túl kevésre értékeli magát, ami sok mindentől távol tartja az illetőt, mert nem mer belekezdeni, el sem hiszi, hogy neki sikerülhet. Ha pedig sikere van, annak sem tud örülni igazán. Vagy túl sokra tartja magát, ami látszólag jó dolog, és manapság nagyon trendi is. Csakhogy ez nem helyes önértékelés, ilyenkor hiába van látszólag hatalmas önbecsülése valakinek, ez nem a valóság, sem önmagát, sem a helyzeteit, sem a környezetét nem látja helyesen. Ez valameddig megy, sokszor elég hosszú ideig, akár sikert sikerre halmoz, ami tovább erősíti. Mivel azonban valójában lufi, egyszer csak kipukkan. Mert előbb-utóbb minden lufi kipukkan.... Na ennél nincs rosszabb!