"Az élet, a világmindenség, meg minden..."

Másnap a megbeszélt időpontban az egyetem Természettudományi Fakultására siettem. Az Atomfizikai Tanszéken soha nem jártam azelőtt, és mivel este nyolc óra volt, már egészen kihalt volt az épület. Amint a lépcsőket duplán szedve az alagsorba siettem, szívem hangos koppanásaira lettem figyelmes. Izgatott voltam, minek is tagadjam, ez a koraesti kaland kissé megborzongatta idegeimet. Egyszer, még huszonévesként olvastam egy regényt egy atomfizikusról. A harmincas-negyvenes években játszódott, a főhős egy atomfizikai kutatóintézet fiatal, ambiciózus fizikusa volt. Abban az időben volt éppen születőben a kvantumfizika, nagy horderejű kérdések izgatták az elméleti és a kísérleti kutatókat. Maghasadás, láncreakció... Középiskolában a fizika nem tartozott ugyan a kedvenc tantárgyaim közé, de a kvantumfizika megérintette a fantáziámat: Mindennek a helyét csak valamihez képest lehet meghatározni a Világegyetemben. Ez minden bizonytalanság alapja, mert hiszen hogyan lehetünk biztosak benne, hogy hol tartunk a mozgásban? Létezik-e egyáltalán akár egyetlen biztos pont az életben, amihez minden mást viszonyíthatunk?

Közben megérkeztem az alagsor leghátsó részében elhelyezkedő laboratóriumhoz. Az ajtóra felragasztott névtáblák között megtaláltam Dr. Adam Johnson nevét is. Kopogtattam. Nem kaptam választ, mire lenyomtam a kilincset, hogy megnézzem, egyáltalán nyitva van-e. Zárva volt. Már éppen indulni akartam a lépcső felé, amikor egy fekete, göndör hajú, szemüveges fiatalember lépett ki a szomszéd szobából.

 - Á, nagyon örülök, hogy személyesen is megismerhetem - nyújtotta felém a kezét Dr. Johnson.

 - Én is nagyon örülök. Már sokat hallottam a kutatásairól közös barátunktól - mondtam, miközben kezet ráztam vele.

 - Akkor talán menjünk be az irodámba. Egy igen fontos kísérletsorozatot végzünk éppen, ehhez kellett a szomszéd laboratórium eszközeit használnom. A szobám itt van egészen hátul, így nem fog bennünket senki sem zavarni. Hárman dolgozunk ebben a laboratóriumban, de a másik két kolléga korán kelő, már hajnalban elkezdik a munkát, és kora délután fejezik be. Én viszont késő délután és este szeretek dolgozni, ilyenkor jönnek a friss gondolatok...

         A szobában rengeteg irat, fénymásolat, jegyzet és könyv hevert nagy összevisszaságban. A falon Schrödinger és Heisenberg kinagyított fényképe lógott.

- Amint már a telefonban említettem, engem az a kérdés foglalkoztat mostanában, hogy miért keletkezett az élet, és miért jött létre a Világegyetem. Az egyéni életutamat és sorsomat megismertem, pontosan átláttam az események oksági lényegét. Ám nem kaptam választ arra a kérdésre, hogy mi célból van ez az egész.

 - Értem... - gondolkodott el Dr. Johnson, miközben a tollával köröket kezdett el rajzolgatni az előtte fekvő üres papírlapra - Mennyire jártas a kvantumkozmológiában? - kérdezte egy kis idő múlva, és észrevettem, hogy megcsillant a szeme.

 - Hát, nem igazán. Középiskolásként vonzott ugyan az atomfizika, a kvantumelmélet, de tudja, hogy van az ilyesmi, más pályára mentem, és utána nem volt lehetőségem ezen a területen továbbfejlődni.

 - Nos, a legjobban akkor közelíthetjük meg a felvetett probléma megoldását, ha a kvantumkozmológiai alapokról indulunk ki. Ne ijedjen meg, amennyire lehet, megpróbálom egyszerű nyelven megfogalmazni a lényeget. 

Most szívesen hátradőltem volna egy hintaszékben, de mivel a székemnek nem volt támlája, így csak megigazítottam a hajamat, és a kezeimet hátul összekulcsolva próbáltam egy valamelyest kényelmesebb helyzetet kialakítani magamnak.

 - Az utóbbi évtizedekben történt némi haladás a kvantumelméletnek a Világegyetemre való alkalmazásában. A hatvanas években Wheeler alapozta meg a kvantumkozmológia alapjait, de csak a nyolcvanas években következett be igazi áttörés. Ma már igazoltak számos olyan törvényt, amelyek a teremtés legelső pillanatában nagy valószínűséggel fennálló körülményekre vonatkoznak. Bizonyára hallotta már Gamow elméletét...

 - Ha jól emlékszem, az ősrobbanásról szól - feleltem kérdésére eléggé bizonytalanul.

 - Igen, Gamow először 1948-ban vetette fel az ősrobbanás lehetőségét, amely kb. 15 milliárd évvel ezelőtt egy rendkívül kisméretű, forró és sűrű kezdeti állapotot feltételez. A Világegyetem az ősrobbanás után elkezdett tágulni, és átváltozott a ma megfigyelhető hűvös állapotába. A kezdeti robbanásból származó mikrohullámú háttérsugárzás létezése igazolható, sőt a hőmérséklete is meghatározható. Van azonban néhány nyugtalanító jelenség, amely a forró ősrobbanást megkérdőjelezi. Az elmélet szerint ugyanis az idő haladtával a Világegyetemnek egyre görbültebbé kellene válnia. Ez azonban a legkevésbé sem teljesül, mindenhol sima térbeli elhelyezkedésre utalnak a megfigyelések. Ezért módosították úgy az ősrobbanás elméletét, hogy egy kezdeti felfúvódási szakaszt iktattak be, s ez magyarázat arra, hogy a Világegyetem, mint egy nagy léggömb, mindenhol simának látszik.

 - De mi volt az ősrobbanás előtt? – kérdeztem.

 - Jelenlegi ismereteink szerint a Világegyetem egy végtelen nagy görbületű és energiasűrűségű tartományból keletkezett, amelyben még nem érvényesek az ismert fizikai törvényszerűségek. Éppen ezért született meg a kvantumelmélet a klasszikus fizika érvényességi körén kívül eső jelenségek magyarázatára. Az atom szerkezete a klasszikus mechanika szerint ugyanis nem értelmezhető. Schrödingertől származik az egyik legfontosabb következtetés: a kvantummechanikában a mozgás csak valószínűségi alapon határozható meg, nem oksági törvények alapján. Heisenberg határozatlansági elve a részecskék sajátos viselkedését írja le. Eszerint a részecskék hullámtermészettel bírnak, de a helyük és impulzusuk egyidejű pontos értéke nem határozható meg. Egy dolog vagy részecske, vagy hullám. Anyag vagy energia.

 - Ha jól értem, az ősrobbanás csak egy esemény, amely megváltoztatta a dolgok menetét, nem kezdete a világnak? – tűnődtem azon, amit ez a fiatal fizikus mondott.

 - Egy rendszer energiája sohasem lehet zérus, ez alaptörvény - folytatta - Ennek megfelelően semmiből nem keletkezik valami. Nem az a probléma tehát, hogy mi volt az ősrobbanás előtt, hanem annak megértése, hogy az élet örök és elpusztíthatatlan, állandó mozgásban, átalakulásban van. Tehát nincs kezdete vagy vége. Ennélfogva a végső kérdésnek nincs is értelme – fejezte be okfejtését Dr. Adam Johnson.

 - De ha nem érdeklik a végső kérdések, akkor miért kezdett el parapszichológiával és metafizikával foglalkozni? - kíváncsiskodtam tovább.

 - Mert meg akartam érteni, hogy mit jelent a kvantumfizika a hétköznapok világa számára, és hogyan hat az egyszerű mindennapok eseményeire. Úgy gondolom ugyanis, hogy minden tudománynak csak akkor van értelme, ha az emberek fejlődését segíti. Megvizsgáltam, hogyan tudnak segíteni a kvantumfizikai jelenségek az élet megértésében. Mondok egy egyszerű példát. A heisenbergi határozatlansági elv egyik megnyilvánulása az alagúthatás is. Önnek mi jut eszébe az alagúthatásról? – kérdezte váratlanul.

 - Így hirtelenjében nem is tudom, várjon csak… megvan! A klinikai halál állapotát átélő emberek számoltak be arról, hogy fokozatosan eltávolodtak testüktől, majd pedig egy alagúton sodródtak át rendkívül nagy sebességgel – vágtam ki magam a kényelmetlen helyzetből. Úgy éreztem, mintha megint középiskolás lennék egy fizikaórán, és éppen vizsgáznék...

 - Igen, pontosan erről van szó – hallottam a fizikus hangját, s ebből úgy ítéltem meg, hogy elégedett a válaszommal - Csakhogy ennek a jelenségnek már megvan a kvantumfizikai magyarázata is. Az alagúthatás lényege a következő: Az anyag világában, a klasszikus mechanikában a részecskék nem juthatnak át egy nagyobb energiájú akadályon, vagyis nem tudunk keresztülmenni a falon. A kvantummechanikában viszont a részecskék átjuthatnak az alagúton, mert ilyenkor a hullámtermészetük érvényesül.

 - Ez annyit jelent, hogy amikor meghalunk, ismét energiává, azaz hullámtermészetűvé válunk? - következtettem a példa alapján.

 - Igen, igen! - emelte fel kissé a hangját Dr. Johnson, aki egészen lázba jött a beszélgetésünktől és a felfedezésemtől. Úgy látszik, elég jó alkalmi tanítványnak bizonyultam.

 - Ahogy a Világegyetem tágul és szűkül, sűrűsödik és ritkábbá válik, bennünk is ugyanilyen átalakuláson megy keresztül az ősenergia, azaz hol részecske, hol pedig hullámtermészetet vesz fel.

 - A hatás-ellenhatás törvénye akkor a kvantumfizikában nem is érvényes?

 - Éppen ez a lényege a két mechanikai rendszer közti különbségnek. Míg az anyagi világban az ok-okozati, vagyis a hatás-ellenhatás törvénye a legfontosabb mozgatóerő, a kvantummechanikában ez egyáltalán nincs így – válaszolt kérdésemre.

 - Akkor honnan ered a mozgás ebben a rendszerben? – kíváncsiskodtam tovább.

 - Nem ered sehonnan sem! Ez a perpetuum mobile végső mondanivalója. A mozgás ebben a rendszerben mindig is volt, van és lesz, mert az anyagi világ átalakulásai ezt a rendszert nem érintik. Az ősrobbanás nem más, mint a két rendszer elválása egymástól. Az anyagi világ megszületése csupán!

            Ebben maradtunk. Tehát nincs végső válasz, mint ahogy nincs végső kérdés sem. Törvények vannak, amelyek a részecskék közötti mozgást megszabják, s ezek uralkodnak sorsunk felett is. Lehet, hogy az ősrobbanás nem más, mint amit a kereszténységben bűnbeesésnek hívunk? A klasszikus mechanikai törvények születése talán éppen engedetlenségünk, és Istentől való elfordulásunk következménye? Bizonyára így van, s amíg nem vesszük észre, hogy ezzel csapdába kerültünk, nem tudunk szabadulni a klasszikus mechanika hatás–ellenhatás törvényének pórázszerű szorításából.

            Miközben az alagsorból felfelé vezető lépcsőkön haladtam, úgy tértem vissza fokozatosan a kvantumfizika világából a mindennapok valóságába. Erős lüktetést éreztem a halántékomban, amit olyankor szoktam, mikor egyszerre túl sok, eddig még idegen információt engedek be az idegrendszerembe. Hát igen, az a vége, hogy nincsen vége! Ez így eléggé megfoghatatlanul hangzik, mégis jobb, ha megbarátkozom vele. 

Még nem jártam azelőtt a Természettudományi Fakultás épületében, így nem is csoda, hogy eltévedtem. Valószínűleg eltévesztettem a kifelé vezető utat, és egy másik lépcsősoron indultam el, de ezt csak akkor vettem észre, amikor már egy ismeretlen, több lakattal lezárt vasajtó előtt álltam. Hogy keveredhettem ide? Borzongás futott rajtam végig... Az épület már akkor is kihalt volt, amikor megérkeztem, most pedig szinte síri csend uralkodott az épületnek ebben a részében. Nem volt más lehetőségem, vissza kellett fordulnom. Nem szívesen tettem. Amint lefelé lépkedtem, saját cipőm koppanását hallottam, amely most így a csendben többszörösen felerősödött. - Nem vagyok normális - merült fel bennem a gondolat. Talán túl sok krimit olvasok mostanában. Visszaértem az alagsorba, próbáltam megkeresni Dr. Adam Johnson szobáját, úgy gondoltam, onnan biztosan nem vétem el még egyszer az irányt. Ha pedig mégis, akkor van kitől megkérdeznem, merre induljak. Feltéve, ha Dr. Johnson még a szobájában van!

            A folyosón ajtótól ajtóig lépdeltem, halkan, hogy ne csapjak zajt. A névtáblákat lestem. Már végigértem a folyosón, de Dr. Johnson nevét egyik ajtón sem láttam kiírva. Különös... Pontosan emlékszem, hogy a folyosó leghátsó részében volt a szobája, és a névtáblája is ki volt függesztve az ajtóra. Miután hasztalanul kerestem, visszafordultam. Ám ekkor végre lassan kinyílt az egyik ajtó. Meglepetésemre azonban nem az a fiatalember lépett ki a szobából, aki olyan lelkesen elkalauzolt a kvantummechanika világában, hanem egy idősebb, olyan professzoros kinézetű férfi. Nem mondhatnám, hogy barátságosan tekintett rám.

 - Hát maga meg mit keres itt? Nem tudja, hogy veszélyes az alagsorban mászkálni? Egyáltalán ki engedte be magát? - tette fel egymás után a kérdéseket, miközben egyre indulatosabbá vált.

 - Én... hogy is mondjam csak... Dr. Adam Johnson vendége voltam. Már éppen távozni készültem, de eltévedtem, és hiába kerestem a kiutat... - próbáltam megmagyarázni, hogy mit is keresek itt. Nagyon kellemetlenül éreztem magam!

 - Dr. Johnson éppen három napja több kollégájával elutazott Torontóba egy nemzetközi atomfizikai konferenciára, és csak a jövő héten térnek vissza. Kizárt dolog, hogy vele beszélt. Ám ez mindegy is, a lényeg az, hogy itt nem maradhat!

 - Akkor... biztos Ön ebben? - kérdeztem ijedten. Nem értettem az egész képtelen helyzetet. Valakivel csak beszélgettem, és annak a valakinek mi oka lett volna rá, hogy Dr. Johnsonnak adja ki magát?

 - Már hogyne lennék biztos. Én vagyok ennek a tanszéknek a vezetője. A nevem Adamson professzor - mutatkozott be most már kicsit barátságosabban, és kezet nyújtott - Csak nincs rosszul? - tette hozzá, látva hirtelen elfehéredő arcomat.

 - Nem, köszönöm - feleltem, és én is bemutatkoztam.

 - Csak nem a híres írónő? Így már érthető. Bizonyára legújabb regényéhez keres egy izgató helyszínt. Nos, azt hiszem, jobbat nem is találhatott volna. Nyugodtan eljöhet máskor is, de azt tanácsolom, inkább nappal keresse fel intézményünket, mert ilyenkor este már annyira kihalt az egész épület, hogy szinte félelmetes.

 - Húúúú.... - huhogott a professzor, mint egy bagoly - hallja, hogy visszhangzik? - nevetett most már felszabadultan, s hangja a kihalt épületben különös csengést kapott. Mit mondjak, tényleg félelmetes volt! Gyorsan elköszöntem tőle, és miután megmutatta a kifelé vezető lépcsősort, rohanni kezdtem, hogy minél hamarabb a szabad levegőre érjek.

„Mi volt ez?” - tettem fel magamnak a kérdést, mikor már elhagytam a kísérteties épületet. Az nem lehet, hogy az egészet képzeltem, hiszen ilyen dolgokról nem képzelődik az ember! Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy a professzor nem tudja, hogy az egyik beosztottját, Dr. Johnsont sajátos kérdések izgatják, amelyek meghaladják a tudományos megismerhetőség lehetőségeit. A természettudósok általában nem foglalkoznak sem teológiai, sem pedig filozófiai kérdésekkel. Csak azt fogadják el, ami mérhető, és mérésekkel igazolható. A történelmet végigkövetve nyilvánvaló, hogy legtöbbször kiközösítették azokat a tudósokat, akik másképpen gondolkoztak, és nyíltan ki is mertek állni elgondolásaik mellett. Igen, ez lehet a magyarázat! Mindenesetre, amikor hazaértem, jobbnak láttam, ha nem gondolkodom többé a történteken.