2013. január 18., péntek

János és Salome III.


Az ünneplést lázas előkészületek jelezték mindenfelé, ételben és italban nem volt hiány, de ugyanúgy drága ékszerekben sem az asszonyok ruháin. Én is igyekeztem a legvonzóbb külsőmet adni, ezért még a szokottnál is csillogóbb ruhát varrattam, és új ékszerekkel gazdagítottam gyűjteményemet. Tudtam, különlegesen szépnek kell lennem ezen a kivételes napon, mert az én ajándékom nem mindennapi volt, hanem valami olyan, amit senki más nem tud nyújtani rajtam kívül. Mindig is szerettem táncolni, a dobok ritmusa magával ragadott, és ilyenkor úgy éreztem, mintha kiszakadnék térből és időből, és valami olyan világba kerülnék, ami csupa-csupa álom és varázslat.
Nemcsak az udvarban, hanem országszerte hatalmas várakozás előzte meg az ünneplést, annál is inkább, mert ilyenkor a király szokása volt megkegyelmezni néhány elítéltnek. Anyám egy hivatalos beszélgetést kihallgatva megneszelte, hogy a király azt tervezi, Jánost szabadon fogja engedni. Gyakorlott cselszövő volt, ezért azt is tudta, ezúttal nem szegülhet nyíltan szembe a király akaratával. Máshogy próbálta meg akaratát érvényre juttatni. S bár a táncomat meglepetésként tartogattam, neki természetesen tudomása volt erről, hiszen ő maga segített kiválasztani számomra az alkalomhoz legmegfelelőbb öltözéket. Miközben a ruhákat igazítottam és az áttetsző fátylakat próbálgattam, így szólt hozzám:
 - A király bizonyára meg lesz elégedve az ajándékoddal, s bőkezűen megjutalmaz. Ha megkérdi, mi az, ami a legnagyobb örömet okozná, gyere elém, majd én megmondom neked, mit kell kérned – mondta anyám szinte negédesen.
            Ám én ekkor még nem gondoltam semmi rosszra, hiszen tudtam, anyám mindig a legjobbat akarja valamennyiünknek. Nem is szegültem ellen e szokatlan kérésnek, megszoktam már, hogy gyakran ad nekem tanácsot olykor kéretlenül is. Különben sem illett a szülői szónak ellentmondani. Beleegyeztem tehát, s inkább azzal voltam elfoglalva, hogy öltözékem minden egyes darabja a megfelelő helyre kerüljön. Az ékszerek csillogása amúgy sem alkalmas a tisztánlátásra, s honnan is sejtettem, volna, mi lesz anyám kívánsága. Talán nem véletlenül hallgatta el előlem legfőbb óhaját akkor még, hanem megvárta a legkedvezőbb alkalmat, amikor az eksztázis a tetőpontra hág, és ilyenkor az ember sokkal inkább befolyásolható.
 - Ahogy kívánod, anyácskám – mindössze ennyit feleltem neki, s pillantásomat nem is emeltem fel az előttem álló hatalmas tükörből.
A születésnap megünneplése először hivatalos formát öltött, a király lakomát adott vezető embereinek, az ország előkelőségeinek és magas rangú katonáinak. A lakoma végén már kötetlenebbül folyt az ünneplés, és mindenféle mutatványosok szórakoztatták a vendégeket. S nemsokára elérkezett az én időm is… Bementem, vagy inkább belibbentem a terembe. A nagy vigadalom kellős közepébe csöppentem, s éreztem, amint feszült várakozás vesz körül. Dobok peregtek, s a háttérből valami húros hangszer is megszólalt. Magamon éreztem a több száz szempár pillantását, s lassan elkezdtem az ütemes táncot. Mélabús, vészterhes hangulat uralkodott el rajtam, ebből azonban a többiek semmit sem vettek észre. Mikor már jó ideje táncoltam, izmaim kezdtem fáradni, hirtelen dèjá vu érzésem támadt. Mintha nem is itt lennék… A terem lassan átalakult egy ősrégi pogány templommá, s teljes bizonysággal tudtam, hogy én vagyok ennek a templomnak a papnője. Az ősi Egyiptom elevenedett meg előttem, és annyira magával ragadott, hogy nem is láttam a körülöttem lévők arcát. A gyertyákat vadul mozgatta a szél, s nem evilági erők jelenlétét jelezte. Kis idő elteltével harangok zúgására lettem figyelmes, és én pontosan tudtam, hogy eljött az áldozatbemutatás ideje. Ekkor meglibbentettem az utolsó fátylat, a hetediket, s amikor az is lehullott, ott álltam ismét az ünnepi teremben, az ősi Egyiptom helyett Galileában. Bevégeztetett…
            S mialatt én kábultan, mintha álomból ébrednék, kerestem helyemet, a vendégek ujjongtak, mindenki el volt ragadtatva a táncomtól. Különösen a király. Így szólt:
 - Kérj tőlem, amit akarsz, és én megadom néked! Bármit kérhetsz, aranyat, drágakövet, még az országom egy részét is!
            Ekkor eszembe jutott anyám kívánsága, odafordultam tehát felé, és várakozva figyeltem szavait. Arcán diadalittas kifejezés uralkodott el, számítása bevált, most az ő kezében a hatalom. Hiába uralkodnak a hatalmasok, az asszonyok túljárnak a leghatalmasabbak eszén is. Csellel mindent el lehet érni. Azé a valódi hatalom, aki mer kockáztatni – ezek a gondolatok ültek ki arcára.
 - Keresztelő János fejét! – ejtette ki szinte kéjjel e nevet, és még egyszer nyomatékként megszorította a kezem.
            Visszatértem a királyhoz, és kábulatomból még nem szabadulva, villámgyorsan tolmácsoltam anyám kérését.
 - A fejét… Keresztelő János fejét… - suttogtam, fel sem fogva szavaim értelmét.
            A király először nem akarta meghallani, amit mondtam, s már-már azon volt, hogy megismétli kérdését, amikor a vendégsereg, akik azonnal és visszafordíthatatlanul megértették kérésemet, üvöltözve követelték:
 - A fejét! A fejét! Keresztelő János fejét!
            A király nagyon elszomorodott, hiszen a terve éppen ellentétes volt annak, amit kértem, de mivel megesküdött, hogy megadja, bármit is kérek, nem vonhatta vissza ígéretét. Annál kevésbé sem tehette ezt, mivel az emberek már ütemesen vonaglottak, úgy ünnepelték a küszöbön álló kivégzést. Nem volt mit tenni, elrendelte, hogy küldjenek Jánosért, végezzék ki, és fejét hozzák elő.
            Nem telt el sok idő, a hóhér már hozta is János fejét egy tálon. Én amint távolról megpillantottam, a fejembe hasított a gondolat, hogy János tudta ezt, sőt, azt is, hogy valójában én leszek a hóhéra. Megbocsátott nekem! Én azonban nem tudok megbocsátani magamnak…
Csak ekkor fogtam fel igazán, mi is történt. A nagy felfordulást kihasználva kisurrantam a teremből, magamra terítettem a köpenyemet és futni kezdtem a folyó irányába. Nem tudtam, nappal van-e vagy éjjel, hűvös vagy forróság, rohantam kifulladva a megváltás felé. Amikor elértem a folyót, gondolkodás nélkül a hídra kapaszkodtam, és mielőtt még felfogtam volna, mire is készülök, a vízbe vetettem magam….
            Utána már csak annyit érzékeltem, hogy visz a víz, messzire, és mindenhol nyugalom vesz körül. Olyan csendes és nyugodt volt minden, és én tudtam, hogy nem Salome vagyok többé, s ahogy megszabadultam testemtől, s egyben sorsomtól, azt reméltem, a víz elmossa bűnömet is.

János és Salome II.


Anyám nem kérdezte, hol voltam, pedig látta rajtam, hogy valami bántódás ért. Mással volt elfoglalva, ténykedésének legfontosabbika az volt, hogy saját helyzetét megszilárdítsa. Mivel a gyermekszülésből már kiöregedett, más eszközökhöz nyúlt, saját nélkülözhetetlenségét erősítette azzal, hogy afféle tanácsokat osztogató segítője lett a királynak. Aki pedig az udvarból nem nézte jó szemmel munkálkodását, kíméletlenül eltávolíttatta.
            Iszonyú napok következtek számomra. Furcsa szenvedély mardosta lelkemet, ilyen hőfokú érzelemmel azelőtt még nem találkoztam. Nem is igen értettem. Egyszerre forrt bennem a szerelem és a gyűlölet. Nemcsak szűkebb környezetem, hanem az udvartartás is észrevette, hogy valami nincs rendben velem. Mindenki igyekezett a kedvemre tenni, a király új, különleges selymet hozatott külhonból, s abból készíttetett számomra káprázatos ruhakölteményeket. Úgy tettem, mintha örülnék neki, de arcom lángolását nem tudtam elrejteni. Egzaltált lettem, állandóan remegett a kezem és a hangom, s a legváratlanabb helyzetekben szédülés jött rám. Anyám már azon volt, hogy egy, az orvoslásban gyakorlott embert hívat, mert attól tartott, megbetegedtem. Én azonban megijedtem ettől, nehogy állapotom valódi oka kiderüljön, s ettől kezdve fokozottabban figyeltem arra, hogy bajaimat elrejtsem a külvilág elől. Mosolyt erőltettem az arcomra, s reggelente az arcfestékből is többet használtam, mint korábban. Úgy tűnt, ez az álcaként alkalmazott módszer bevált.
            Jánosról egyre többet hallottam, s amint fülembe jutott róla valami hír, éreztem, hogy szívverésem felgyorsul. Tehetetlen voltam és dühös. Ugyanakkor a hírek nem voltak kedvezőek, János már nem egyszerűen igét hirdetett, hanem ellenállást, sőt, helyenként lázadást szított. Kiváltképp a gazdagokat ostorozta, és vagyonuk elosztogatására szólította fel őket. Az adószedők fejére átkot kért, ha a jogosnál többet vesznek el a szegényektől. Ám ez még mind semmi sem volt. Megjelent egy másik próféta is, aki Galileából érkezett, s Jézus volt a neve. Úgy tűnt, János munkája célt ért. Bevégeztetett…
            Történt egy nap, hogy János megint csak a fennálló rend ellen izgatta a népeket, s ennek híre udvarunkba is eljutott. Anyám ezt kihasználva art tanácsolta a királynak, nincs mire várni tovább, ha nem akarja magát nevetségessé tenni népe előtt, be kell őt börtönöznie. Tekintélyén esik csorba, ha tovább tűri a lázongást. Most még idejében léphet, mielőtt ők ketten annyira megerősödnek, hogy akár felkelést robbanthatnak ki a városban.
            Heródes egy ideig ellenállt, nem tartotta Jánost még most sem igazán veszélyesnek, s bár maga sem értette, még rokonszenves is volt neki ez a nyíltszívű fiatalember. Anyám azonban nem hagyta ennyiben, s a király hiúságát kezdte ostromolni. Azt éreztette vele, hogy pipogyának tartja, aki megijed egy ilyen önjelölt prófétától. Ez pedig veszélyes, mert könnyen a hatalmának elvesztésével járhat. Addig-addig beszélt, amíg Heródes megadta magát, s elrendelte, hogy keressék meg Jánost, bilincseljék meg, és vessék börtönbe.
            Így is történt. Én azonban nem keseredtem el, éppen ellenkezőleg, úgy éreztem, most jött el megint az én napom! Most ismét szemtől szembe állhatunk egymással, és neki egyértelműen nyilatkoznia kell, hiszen a küldetését nem folytathatja tovább, akármi is volt az. Vajon most is ugyanolyan fölényes lesz, amikor kiszolgáltatott lesz nekem? Megvártam, amíg mindenki lefeküdt és az egész ház lassan elcsendesedett. Akkor felültem, kapkodva felöltöztem, és elindultam, hogy legújabb tervemet valóra váltsam...
            A börtön nem volt messze az udvartól, de minthogy ismét titokban kellett tartanom látogatásomat, kerülőúton közelítettem meg a lepusztult, földalatti börtönt. Amint mentem lefelé, a félhomályt lassan a szinte teljes sötétség váltotta fel, kétoldalt nagyritkán egy-egy fáklya világított, vagy inkább pislákolt. Egy idő után a szemem már megszokta a különös fényviszonyokat, és jobban ki tudtam igazodni az útelágazásoknál. Nagy nehezen megtaláltam azt, akit kerestem, s tudtam, hogy ő lesz az én emberem, hiszen a megvesztegethető őrök egyike volt. Elővettem az aranyat, és mielőtt még felfedtem volna valódi kilétemet, a kezébe csúsztattam.
 - Mit kívánsz, szép hölgy – felelte nyájasan, és a pénzt a zsebébe csúsztatta.
 - Van itt egy bizonyos János… - kezdtem suttogva, mire felkacagott.
 - Az a bolond? Hát… én már ilyen bolondot évek óta nem láttam ezen a helyen, pedig már elég régóta vagyok itt.
 - Vezess hozzá… - kértem, vagy inkább parancsoltam, a hangom kemény volt, ellentmondást nem tűrő.
 - Ahogy parancsolod – válaszolta szó nélkül, s ha nem is volt biztos benne, kivel beszél, hanghordozásom alapján megsejtette, hogy egy magas rangú, kivételezett személyről lehet szó, akivel nem érdemes ujjat húzni.
Felállt őrhelyéről, és az oldalsó fáklyát magához véve előrement. A börtönnek ebben a szakaszában csend honolt, azt hihettem, hogy rajtunk kívül nem is tartózkodik itt senki. Percekig kanyarodtunk egyik folyosóról a másikra, majd megálltunk egy ráccsal lezárt rész. Az őr elővette a kulcsot, kinyitotta, majd amikor beléptem, utánam azon nyomban bezárta. Félni kezdtem…
 - Itt maradok a közelben, szóljon, ha távozni akar – tette hozzá megnyugatásomra.
Ahogy távozott, úgy tűnt el vele együtt a fény is, míg végül a teljes sötétség maradt ránk. Szememnek megint alkalmazkodnia kellett, de néhány perc után a kintről beszűrődő kevés fény elég volt ahhoz, hogy megpillantsam Jánost. A tőlem legtávolabbi sarokban üldögélt, s noha észre kellett vennie, egyáltalán nem vett tudomást rólam. Dühös is lettem rá emiatt, de összeszedtem magam, és közelebb léptem. Még amikor ott álltam előtte, akkor sem nézett fel, pedig világosan láttam, hogy nem alszik.
 - János… - szólítottam meg, egészen halkan, hogy senki más ne hallja, noha biztos voltam benne, hogy rajtunk kívül más nem tartózkodik a környéken.
 - Őrültség volt idejönnöd, Salome – válaszolta szinte azonnal, ezzel is megerősítve, hogy pontosan tudott jövetelemről. Sőt, valószínűleg annak céljáról is.
 - János… - kezdtem újra, de nem találtam a szavakat. Egy darabig hallgattunk. Vegyes érzésekkel kellett megbirkóznom. Egyszerre vonzott és taszított is ez az ember. A csendet végül ő törte meg:
 - Menj haza békével, és teljesítsd be sorsodat…
            Ettől a józan mondatától magamhoz tértem, és haragra gerjedtem. Ezek szerint vagy nem tudja, miért vagyok itt, vagy tovább makacskodik a halál árnyékában is. Nem tudja talán, hogy csak egy szavamba kerül, és tényleg a halál vár rá?
 - Semmi értelme a próbálkozásaidnak. Tedd azt, amit tenned kell. Megbocsátok neked, hiszen a sorsodat nem kerülheted el, mint ahogyan én sem. Nem mi döntünk sorsunk felől, s bár vannak olyan sorselágazások, ahol a szabad akaratunk megnyilvánulhat, ez a mostani korántsem ilyen – tette hozzá, és bár a szemét nem láttam, megéreztem benne ugyanazt a szikrát, mint azon a baljós napon, a folyóparton.
 - Mit kell tennem, miről beszélsz? – kérdeztem, s közben arcom lángolni kezdett.
 - Előttem nincsenek titkok, Salome. Ismerlek jól, talán jobban, mint te magadat. Találkozni fogunk majd újra, de addig még nagyon sok időnek kell eltelnie – felelte, megkerülve a választ a kérdésemre. Majd így folytatta: - Rengeteg változáson kell még keresztülmenned, miután sorsunk itt most beteljesedik.
            Olyan különösen hangzottak szavai, hogy még a dühöm is elszállt. Nem értettem azonban egy szót sem belőlük. Azt sem tudtam megfejteni, mit is akar voltaképpen. Teljesen összezavarodtam.
 - Nem értem a szavaidat… - mondtam hangosan, de közben arra gondoltam, talán tényleg igazuk van azoknak, akik Jánost bolondnak mondják.
 - Őrültség-e vagy megszállottság, a lényegen ez semmit sem változtat. Mi az egyik, és ami a másik? Ki tudja azt eldönteni? Én pontosan tudom, mi következik, és könnyű szívvel várom sorsom beteljesülését. Menj hát, és éld tovább gondok nélküli életedet, mint ahogy eddig tetted.
            Igen, azt hiszem, valóban őrült, nincs mit tennem... Egyvalamivel azonban még meg kellett próbálkoznom, a női bájammal, mint utolsó fegyverrel. S bár meglehetősen sötét volt, az a pici, az egy-két tenyérnyi ablak rácsain beszivárgó fény elég volt ahhoz, hogy arcunkat megvilágítsa, s valódi érzelmeinket megmutassa.
 - Tudom, hogy tetszem neked – kezdtem bele a legújabb fortélyomba, bár szavaim elég szokatlanul, a helyhez semmiképpen oda nem illően csengtek. Nem maradt már semmilyen érvem, hiszen más nyelvet beszéltünk.
            Láttam rajta, hogy meglepődött, még őt is váratlanul érte ez az érzelmi kitörés. Most azonban nem engedte magát meginogni, térdre esett, kezeit az ég felé tartotta és imádkozni kezdett:
 - Uram, kérlek, szabadíts meg a Sátántól… Uram, ne kísérts!
            Teljesen megrémültem ettől a nem várt reakciótól, hátrálni kezdtem, s az őr után kiabáltam, aki hamarosan meg is jelent.
 - Csak nem bántotta ez az elvetemült? – kérdezte megdöbbenéssel, miközben nagyot húzott Jánosra, aki ettől elájult.
 - Jobb lesz, ha gyorsan távozik innen, s azt is elfelejti, hogy valaha itt járt.
            Szaporán lépkedtem az őr után a fáklyától félhomályos folyosókon, s alig vártam, hogy kikerüljek ebből a félelmetes sziklabarlangból. - Mit képzel magáról ez a János – egyre csak ez járt a gondolataimban. Összevissza beszélt, s közben homályos dolgokat említett, állandóan a sorsot hozta fel, mint valami szörnyűséget, ami megváltoztathatatlanul körbefon és tönkretesz mindenkit. - Hát jól van, legyen úgy minden, ahogy te akarod, János! Engem tovább nem érdekel a sorsod alakulása, s te magad vagy a felelős érte, bármi is történik…
            Másnap jóval tovább aludtam, mint ahogy szokásom volt, s a többiek örömére megint a régi Salome voltam, akinek legnagyobb gondja az volt, hogy mindenki szemét elkápráztatóan öltözködjön, és újabb és újabb ruhakölteményeket varrasson. Anyám is jókedvűen vette észre a változást, és végre teljes odaadással fordulhatott az újabb intrikák felé, látván, hogy velem már egyelőre nincs több gondja.
            Nagy ünnep készülődött, a király születésnapja…

János és Salome I.



 - Áldott legyen az Úr, Izráel Istene, mert meglátogatta és megváltotta népét. Erős szabadítót támasztott nékünk, szolgáinak, Dávidnak házában! – Zakariás e szavakkal köszöntötte fia megszületését. Asszonya, Erzsébet kimerülten, de elégedetten tekintett a kisdedre, s azzal fordult a rokonsághoz:
 - János legyen a neve.
A házban az idegenek mind elcsodálkoztak, hiszen János névre senki nem hallgatott a rokonság köréből. Zakariás azonban fiát feltartotta az ég felé, s így szólt:
 - János a neved, te gyermek. Az Úr előtt haladsz, hogy előkészíted útját. Te lészel a Magasságos profétája. Uram, világíts nékünk a sötétségben, és lépteinket vezesd a békesség útjára.
Félelem szállta meg a szomszédságot e szavakra, nem tudták, mit jelentenek, vagy inkább nem akarták érteni. Talán vénségére megbolondult ez a Zakariás? Már az is csodaszámba ment, hogy élete alkonyán fiút nemzett, s Erzsébet öregségére megszülte a gyermeket. Az egész hegyvidéken elterjedt a híre a nem mindennapi születésnek, s mindenféle mendemondák keringtek körülötte. Volt, aki egyenesen azt terjesztette, hogy a gyermekben Illés próféta született újra.
Azután lassan szétszéledtek a kósza pletykák, s más dolguk után néztek az emberek. János pedig csendben növekedett, mint más, hasonló gyermek. Megnyugodtak az emberek, mégis olyan gyermek ez, mint a többi.
Akkoriban Tibériusz császár uralkodott Rómában, s Júdeában Pontius Pilátus volt a helytartó. János már felcseperedett, de még semmit nem tudott küldetéséről. Egyik éjszaka azonban álmot látott, egyenesen Illés próféta jelent meg előtte.
 - Menj békével, küldetésed most elkezdődik – szólt barátságosan, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Készítsétek elő az Úr útját…és minden ember meglátja az Üdvözítőt, akit elküld az Isten – adta ki az utasítást, mire János térdre borult és kezét imára kulcsolta.
Csak mikor már egyedül maradt, akkor támadta meg lelkét a kétség: vajon fognak-e hinni neki a népek? Meg tud-e felelni a küldetésnek? Mivel azonban az isteni parancsnak nem szabad ellenszegülni, ment és tette a dolgát. Talán csoda történt, de az emberek hittek neki. Özönlöttek mindenfelől, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Innentől fogva Keresztelő Jánosnak hívták.
           Nem mindenki nézte azonban jó szemmel ténykedését. Heródes udvarában sokan felforgatónak tartották, s attól féltek, hogy a tömegeket majd a fennálló rend ellen uszítja. Ez a szóbeszéd a király fülébe is eljutott, aki meg akart róla győződni, hogy tényleg veszélyes-e ez az ember. A király ezért elment hozzá, és hosszan elbeszélgetett vele. János a bűnbánatról beszélt, ami az egyetlen lehetséges forrása a boldogságnak.
 - A fejsze már a fák gyökereihez ért. Kivágnak, és tűzre vetnek minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem – felelte Heródesnek arra a kérdésére, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy az ember boldog legyen, s azt tanácsolta, ne vegye el feleségül özvegyen maradt sógornőjét.
           Heródes meghallgatta Jánost, s inkább szórakoztatónak, mintsem rémületbe ejtőnek találta. Természetesen a tanácsot nem fogadta meg, s bátyja feleségét magához vette. Nem tudta akkor még, hogy ezzel milyen terhet vesz a nyakába. Mert az asszonyok észjárását sokszor nehéz követni, mivel az ész helyett gyakran a hangulataiktól vezérelve cselekszenek. Mikor pedig rájött erre, már késő volt.
Amint az aranykeretes tükörbe pillantottam, elégedetten nyugtáztam, hogy a fürdő jót tett, s szebb vagyok, mint valaha. Éppen derékig érő, ébenfekete, dús hajfürtjeimet fésülgettem, amelyek a beáramló napfény sugarainak ölelésére bronzosan csillogtak. – Melyik ruhámat vegyem fel? – töprengtem, s eszembe jutott az a vöröses, arannyal szegett kelme, amelynek selymét egyenesen Rómából hozatta nevelőapám. Mint más hasonló, eladósorban lévő, gazdag lánynak, nekem is a külsőm volt a legfontosabb. Most pedig különleges alkalom ígérkezett, elhatároztam, hogy megnézem magamnak ezt a Jánost. Annyit hallottam már róla, éppen itt az ideje, hogy személyesen is meglátogassam, és meghallgassam, miről prédikál. Persze, tagadnám, ha azt mondanám, hogy túlzottan érdekelnek a szentbeszédek, az isteni megnyilatkozások. Hiszen mindenem megvan, és bármit megkaphatok, amit csak akarok. A családunk nemcsak vagyonos, hanem hatalmas is. Nincs erő, amely megakadályozná, hogy a legszebb és legcsodáltabb nő legyek a világon!
           Felvettem a legpompásabb ruhámat, és csendben kisettenkedtem, mielőtt még bárki észrevette volna távozásomat. Anyám előtt kiváltképp titokban kellet tartanom úti célomat. Rendkívül gyűlölte Jánost, sőt veszélyesnek tartotta. Valahányszor csak szóba került a neve, azonnal felgyorsult a beszédmódja, hangja remegni kezdett és idegesen átkokat szórt a fejére. Bárcsak meghalna! Vagy legalább távozna innen, minél messzebb, ahonnan soha nem térhet vissza. Élete társát többször kérlelte, hogy vesse börtönbe, de azt hajthatatlan maradt. Nem mintha nagyra tartotta volna János jövendöléseit, inkább afféle bolondnak tekintette, aki semmilyen kárt nem okoz senkinek. Sőt, néha még szórakoztató is. Hadd mondja csak ezeket a nem evilági szentenciákat, végtére is ez a különös fecsegés inkább lecsillapítja a népeket, semmint fellázítja őket. Nem ugyanezt teszi-e a költő, aki dalaival álomvilágba ringatja és megszelídíti még a gonosz lelkeket is? Mindaddig, amíg a fennálló hatalom ellen nem szól, maradjon hát.
           Mindemellett igen sokszor szóba került e név Heródes udvarában, és ez felkeltette az érdeklődésemet János iránt. - Ki lehet ez a titokzatos férfiú? Tényleg bolond? Mit akarhat? – ilyen gondolatok keringtek elmémben, miközben útnak indultam, hogy meglátogassam őt a folyóparton, ahol ekkortájt ténykedett. Még kora reggel volt, alighogy felkelt a nap, az utcákon csak kevesen jöttek-mentek. Megszaporáztam a lépteimet, noha nem kellett attól tartanom, hogy felismernek, hiszen arcomat vékony, de cseppet sem átlátszó kendővel takartam el. Szívem szaporábban vert, részint a sietség miatt, részint pedig a várva várt találkozás közelsége miatt. Tovább tartott az út, mint reméltem, de azután csak megtaláltam a helyes ösvényt a folyópart felé. Már távolról észrevettem Jánost, úgy tűnt, mintha várt volna. – Persze, ha csakugyan olyan különleges képességekkel bír, amint azt rebesgetik, ez elvárható is – tettem hozzá magamban, miközben egyre közelebb értem hozzá. Nyugtalanság vett erőt rajtam, amit nem nagyon értettem, hiszen azelőtt ez csak nagyritkán fordult velem elő. Mindig bíztam magamban, nem éreztem kiszolgáltatottságot, sem pedig attól nem kellett félnem, hogy bárki ellenemre beszél. Mintha előre megéreztem volna a beszélgetés hiábavalóságát, amelynek irányítását nem tudom kézben tartani.
           Mikor már elég közel voltam a bokorhoz, aminek árnyékában János üldögélt, alaposan szemügyre vettem őt. Egyszerű, teveszőrből készült ruhát viselt, derekán ócska bőröv volt, amit saru egészített ki. Amikor felpillantott gondolataiból, szinte megrémültem a nézésétől. A szeme nem barna volt, ahogyan azt vártam, s mint a legtöbbünknek volt azon a vidéken, hanem vakítóan kék, mint a kristálypatakok színe. Ez a tekintet egyszerre leplezte el tulajdonosát, és mégis mindenki beleláthatott. Mindent átható volt ez a szempár, de tükrözte azt az egzaltáltságot is, amelyet a csak testben itt levő, de gondolataival néha messzire elkalandozó embert jellemez.
 - Üdvözöllek, Salome – köszöntött barátságosan, amin én egy kissé meglepődtem, hiszen kendőm még eltakarta arcom nagy részét.
 - Honnan tudod, ki vagyok? – kérdeztem tőle, és egész közel léptem hozzá, szinte karnyújtásnyira álltunk egymástól. A kendőmet még nem húztam félre, úgy éreztem, a védelmemet szolgálja, amíg nem fedem fel teljesen arcomat.
 - Már vártalak. Tudtam, hogy el fogsz jönni hozzám. Sorsunk előre meg van írva, mi csak ennek engedelmeskedünk, amikor bevégezzük azt – felelte János, és rám emelte erélyes szemét. Érdeklődve figyelte, milyen hatást fognak kelteni bennem e szavak.
 - Sors… Engem nem a sors izgat, hanem a jelen. Mindaddig, amíg az ember a sors kegyeltje, meg kell ragadnia a lehetőségeket, hogy életét jobbá tegye. Az élet élvezete számomra azt jelenti, hogy magam irányítom sorsomat.
           E szavakra elkomorodott. Mindketten megéreztük a helyzet lehetetlenségét, s ránk telepedett a meddő beszélgetés súlya. Persze, egyikünk sem adta fel ilyen könnyen. A kezdeményezés fonalát, és a beszélgetés irányítását ismét ő vette át.
 - Mit kívánsz tőlem?
 - Szeretnélek megismerni, és minél többet megtudni rólad – feleltem kérdésére, és ebben a percben tényleg ez is volt a szándékom.
 - Mit tudsz rólam? – kérdezte kissé gyanakvóan.
 - Azt tudom, amit az emberek beszélnek, s udvarunk népe fecseg rólad. Vízzel keresztelsz, bűnbocsánatra buzdítasz, jóslatokat és tanításokat nyilatkoztatsz ki, talán próféta vagy, talán bolond.
 - És te mit gondolsz erről?
 - Inkább az utóbbit, de figyelmeztetlek, vannak, akik nem nézik jó szemmel ténykedésedet – Miközben kimondtam e szavakat, már meg is bántam, hiszen nem fenyegetni akartam őt. Láttam, amint elgondolkozik a hallottakon, arca egészen elkomolyodik, csak a szeme világlik ugyanúgy, mint korábban.
 - Én nem számítok egyáltalán. Jön majd utánam valaki, akinek én csak előkészítem az útját. Én nem vagyok méltó hozzá, ő lesz az, aki a világot megváltja. Az én időm hamarosan lejár, nem tehetek többet, hatalmam nem terjed túl ennél.
           Nem igazán értettem ezt a beszédet, de megsajnáltam Jánost. Mit vagy kit akar megváltani? Ki az aki utána jön? Mégiscsak lázadó lenne?
 - A világ így szép, ahogy van. Nem kell megváltani benne semmit és senkit. Rend van, mindenkinek megvan benne a maga helye – mosolyogtam, és elégedetten gondoltam a saját helyzetemre. - Mit akartok hát? Nem tudjátok, hogy a lázadás bűn, melynek következménye halál?
 - Rend? Miféle rend az, ahol az élet élvezete csak néhány kiváltságosnak jut, míg a nép többsége nyomorog?
 - Vigyázz, János, nekem elmondhatod, mit gondolsz a fennálló rendről, de ha túl sokat fecsegsz, meglátod, egyszer még megjárod.
 - Nem, Salome, a sorsomat nem kerülhetem el semmiképpen sem. Ezt nagyon jól tudom. Közel már az az idő, amikor küldetésem véget ér, és sorsom megpecsételődik. Ne is próbálj utamról letéríteni, hiszen azzal csak ártanál mindkettőnknek, de ami még ennél is fontosabb, magának a küldetésnek is.
 - Küldetés… Sors… Miért kell neked ezekkel a dolgokkal foglalkozni? Inkább éljed a saját életedet, megváltoztatni úgysem tudod a világot – próbáltam eltéríteni makacs gondolataitól, ám nem nagy sikerrel. - Badarság másokkal foglalkozni, amikor az élet mást kínál neked – tettem hozzá, és egyenesen a szemébe néztem.
           Ettől a pillanattól kezdve már nem voltunk idegenek egymás számára. Valami végzetesen megváltozott. Szeméből eltűnt az áttetsző sugár, mélyebb színárnyalatot vett fel, és most már én nem a király nevelt lánya voltam számára, mint ahogy ő sem a próféta volt az én számomra, hanem a férfi. Láttam rajta, hogy vívódik, sziklaszilárd jelleme meginog. Ekkor én teljesen levettem arcomról a kendőt. Láttam, hogy szépségem rabul ejti, alig tud vágyainak parancsolni. De hiszen pont ezt akartam elérni! Tudtam, hogyan lehet eltéríteni a férfiak gondolatait. Erre készültem már hetek óta. Álltam perzselő tekintetét, nem sütöttem le a szemeimet, ahogyan illett volna. Tudtam, hogy nehéz döntés előtt áll, én pedig nem tudok veszíteni. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy arcunk szinte összeért. Ajkaimat kissé szétnyitottam, ezzel mintegy jelt adva számára, hogy csókoljon meg. Nem is kellett sokáig várnom. Szenvedélyesen csókolt, férfi volt a javából, teljesen eltűnt belőle a próféta. Percekig így maradtunk, nem törődve a külvilággal, megszűnt körülöttünk minden.
           Mikor szétváltunk, és eltávolodott tőlem, láttam, hogy szemét még mindig lehunyva tartja. Mikor azonban kinyitotta, megint az átható tekintet emelkedett ki, s láttam, hogy ismét a prófétával állok szemben.
 - Salome, mit tettél velem… - suttogta, mintha olyan kábulatból kívánna szabadulni, amelyből még nem tért egészen magához. - Ennek nem lett volna szabad megtörténnie…
           Elfordult, két kezével megmarkolta a nyakát, és szinte rázkódni kezdett, remegett egész testében. Meg akartam érinteni, de eltolt magától. Nem is tolt, egyenesen ellökött.
 - Most legjobb lesz, ha elmész, és elfelejted, hogy valaha is találkoztunk – mondta végül, amikor már teljesen visszanyerte önuralmát.
 - De hát miért? Tetszem neked, és te is tetszel nekem – próbáltam jobb belátásra bírni. – Nincs ebben semmi rossz. Éppen itt az ideje, hogy változtass az életeden. Én mindenben támogatni foglak.
 - Nem téríthetsz le az utamról, sem te, sem pedig más – a hangja ismét érces és magabiztos volt, szeme is jelezte, nem harcolhatok többé érte, le kell mondanom róla mindörökre.
           Sírni kezdtem. Először hangtalanul zokogtam és kérleltem. Mit sem használt. Azután már türelmetlenné váltam és kiabálni kezdtem. Állta az ostromot, egy darabig még hallgatta vergődésemet, azután faképnél hagyott.
 - Isten veled, Salome, találkozunk még, de akkor már késő lesz. Ne vádold magad, azt teszed, amit tenned kell. Az Úr mindenkinek kijelöli a maga feladatát, amit véghez kell vinni, akár akarjuk, akár nem. A sors mindenkit megtalál, s nekünk engedelmeskednünk kell. Sokat fogsz még szenvedni, mire rátalálsz az igazságra. Ha igazán szeretnél, nem próbálnál meg letéríteni az utamról. Hiú vagy és önző, a sors ezért is jelölt ki arra a feladatra, amit majd véghez kell vinned. Én megbocsátok neked tiszta szívemből… Most pedig mennem kell – ezek voltak utolsó szavai.
            Én alig hallottam valamit abból, amit mondott, a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, lelkem izzott és dühős voltam az elutasítás miatt. Mit érdekelt akkor engem a sors meg a szenvedés! Én nem szenvedni, hanem szeretni akartam! S most ez a tervem végleg meghiúsult. Még jó darabig álltam ott egyedül a folyóparton, és nagyon sértettnek éreztem magam. Nem szoktam hozzá, hogy ellenkezzenek velem, mindig el tudtam érni, amit nagyon akartam. Most pedig nem elég, hogy ellenállásba ütköztem, még csorba esett a becsületemen is.
            Nagy nehezen feltápászkodtam, és hazaindultam. Bosszút forraltam magamban. Fogsz Te még könyörögni nekem, János – formáltam szavaimat –, de akkor már késő lesz! Ilyen megaláztatást nem tudok lenyelni, ez bosszúért kiált.

2013. január 17., csütörtök

A karmikus lét titkai






Az ágyamon ültem, teljesen elmerültem a történetben, amit olvastam már órák óta. Szinte nem is vettem tudomást a külvilágról, semmiféle ingert nem érzékeltem a környezetem felől. Egyszer csak hirtelen azt vettem észre, hogy a testem forróvá válik, miközben fázni kezdtem. Megijedtem, lázmérőt vettem elő az ágy melletti fésülködő asztalka alsó fiókjából. Közben azonban már nagyon fáradtnak éreztem magam, majdnem lecsukódtak a szemeim. Istenem, mi lehet velem? – próbáltam gondolkozni, de az agyamban összefüggéstelenül követték egymást az egyre gyorsabb gondolatok. Nem fáj a torkom, semmiféle jel nem utalt arra, hogy beteg lennék, de mégsem voltam jól. Egy gyors pillantást vetettem a lázmérőre, és azt hittem, rosszul látok: a higany szára a negyvenegy foknál állapodott meg. 
 Nem akartam hinni a szemeimnek, de mivel egyre rosszabbul lettem, nem tehettem mást, csak a paplanok közé vetettem magam és befeküdtem az ágyba. Ekkor már remegtem. Tudtam viszont, hogy a legjobb, amit ilyenkor tehetek, ha hagyom, hogy a láz elvégezze a maga dolgát, már amennyiben a szívem engedi. Tovább folytatódtak az összefüggéstelen gondolatfoszlányok, majd átvették helyüket a lázálmok, erőltetetten, mintha gyorsított filmkockát peregtek volna le a szemeim előtt. Amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, becsukott szemeim előtt zöldeskék energiahullámok kavarodtak. Tudtam, hogy a kék a béke és nyugalom, a zöld pedig a gyógyító energia színe, ezért nem bántam. Azután másfajta színek is belekeveredtek a zöldeskék áramlatba, fehér és rózsaszín, majd pedig egészen kitisztult a kép. Egy erdei tisztást láttam, határtalan nyugalom lengte körül, és én átéreztem a nem földi légkör selymességét és biztonságát, ami csak akkor érvényesülhet, ha nem akadályoz az idő könyörtelen bizonytalansága, és a földi viszonyok között megtapasztalható kiszolgáltatottság. A tisztáson egy férfi állt és engem bámult. Szó szerint, nem egyszerűen nézett, hanem belém látott, olyan mélyen és áthatóan, hogy szinte ijesztő volt, mert tudtam, hogy mindent tud rólam. A teljes valómat látja, és még annál is többet. Tudtam, legrejtettebb gondolataimat is azonnal megérzi és megérti. A kép egyre közelebb került az agyamba, már egészen tisztán láttam arcvonásait. A szeme halványkék volt, egy kevés zöld árnyalattal, mint amilyen az északi tenger színe, ezért is tudott ennyire átható lenni. Szőke, egyszerű rövid haja tüskésre vágva. Nem mosolygott, arca semmilyen érzést nem tükrözött, még barátságos sem volt, ugyanakkor tudtam, hogy feltétlenül megbízhatok benne. Ami viszont a legfurcsább volt, hogy indiánnak volt öltözve, arcára különböző színű hosszanti jelek voltak felrajzolva. 
Egy szőke indián? Miféle furcsa játékot játszik velem az agyam? – vetődött fel bennem. Ő azonban kitartóan csak engem bámult.
- Ki vagy te? – kérdeztem tőle, persze, csak gondolatban.
- A nevem Nimród – válaszolta, gondolom valahogyan telepatikusan, hiszen közben nem nyitotta ki a száját.
- Ismerlek téged? – tettem fel a következő kérdést, mert sehogyan sem tudtam értékelni a helyzetet. Erre csak bólintott. Hiába erőltettem azonban a memóriámat, még csak nem is emlékeztetett senkire, akivel eddigi életem során találkoztam.
- Megmondod, honnan ismerlek? – kérdeztem, bár nem nagyon reménykedtem a válaszban, de mégis meg kellett kísérelnem. Ahogy sejtettem, és szinte már vártam is, fejével hamarosan nemet intett. Féltem, hogy eltűnik, de ekkor beszélni kezdett.
- Nem mondhatom meg, ki vagyok valójában, ezért is látsz most ebben a furcsa öltözékben. Annyit azonban elárulhatok, hogy nagyon is közel állunk egymáshoz. Most azonban a segítődként jelentem meg előtted, mert úgy érzed, bajban vagy. Örömmel érzékelem azonban, hogy nem félsz – mosolyodott el, de csak éppen annyira, hogy ne tűnjön örömnek, arca továbbra is szinte érzelemmentes maradt.
- Hát, ez tényleg igaz…. először is, itt van ez a láz, ami megrémít. Nem vagyok beteg, mégis lázam van, mi bajom van? – próbáltam elég gyakorlatisa lenni, bár sejtettem, hogy amikor a bajt említette, nem elsősorban erre gondolt.
- A lázra azért van szükség, hogy az agyad hullámai megváltozzanak, mert csak így tudtam közelebb kerülni a tudatodhoz. Most képesek vagyunk közvetlenül a tudatodon keresztül érintkezni. Remélem, legközelebb már nem lesz rá szükség. Ne izgulj miatta túlságosan, nemsokára elmúlik, és a láznak jótékony hatásai is lesznek a szervezetedre. Ti még nem tudjátok, de sokszor egy kisebb betegség gyógyítja meg a szervezetet egy nagyobb, súlyosabb kórból.
- Akkor hát, milyen bajban vagyok? – kérdeztem, amire a válasz egyébként is készen állt a fejemben.
- Tudod te nagyon jól, miről beszélek – kezdte higgadtan, továbbra sem kifejezve semmilyen érzést. Sem az arca, sem a hangszíne nem árul el semmilyen érzelmet. Ez kezdett nagyon zavarni, mert nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Az iménti mondata úgy hangzott, mint aki rajtakapott volna, hogy elhallgattam valamit, de nem lehettem ebben biztos. - Azt viszont már nem tudod, mi történik valójában. Ebben segíthetek - folytatta. Miközben próbáltam a szavaira figyelni, továbbra is csak azon járt az eszem, hogy ki ez a Nimród. Miért éppen ez a neve. Egyértelműen férfi, de mégis, mintha nem is volna neme. A teste olyan volt, mint egy jóvágású férfi, de a nézése abszolút semleges. Biztosan nem véletlenül. Gondolom, nem akarta, hogy félreértésekre adjon okot, ugyanakkor talán nem számított arra, hogy engem meg nem hagy nyugodtan a kiléte. Mintha megérezte volna a vívódásomat, visszatért a mondandójához.
- Ezt a földi életedet úgy tervezted, hogy az utolsó inkarnációd lesz a Földön. Ezért a karmikus próbatételeid rendkívül felgyorsultak az utóbbi időben. Ez azonban nem vétetlen, a sorsvonaladba te magad rögzítetted ezeket az energiákat. Ebben az életedben kell szembenézned a korábbi életeid energetikai lenyomataival, és feloldani azt magadban.
- Azaz minden büntetést elviselni, amit a sors rám mér?
- Nem, nem büntetést kell elszenvedned, ez nem így működik. Az energia feloldásáról van szó. Meg kell élned és átérezned, átengedned magadon, utána pedig engedned, hogy továbbálljon, miközben valahogy meg kell tanulnod kívülről szemlélned a folyamatot, mint akit nem rántanak le az örvények. Az érzelmek örvényekké válhatnak, ha nem arra használjuk őket, amire valók. Az érzelmek indikátorok, megmutatják a viszonyulásunk irányát. Lelepleznek bennünket, de ezzel segítenek. Ugyanakkor, ha hagyjuk, hogy beszippantsanak, azaz energiával töltjük meg őket, örvényleni kezdenek, és megidézhetnek olyan erőket is, amelyek ránk tapadnak, és kiszívják belőlünk az energiát. Eddig öt életed telt el azzal, hogy nem tudtál mit kezdeni ezekkel az energiákkal, ezért halálod után az asztrálsík alacsonyabb régiójában kellett maradnod.
- Hogyan? – elámultam szavain, de valahol éreztem, hogy nagyon is igazat mond, egészen megérintett a dolog. Logikus volt. Ő bezzeg nagyon is féken tartotta érzelmeit, mintha nem is lennének, talán nem is voltak – tette hozzá gondolatban. Ekkor mintha egy apró rándulást láttam volna a szája egyik sarkában, de éppen csak, nem is lehettem benne biztos. Ugyanakkor egy kép is bevillant egy hatalmas csarnokról, amit tenger vett körül, és mindenhol a biztonság nyugalma, amit máshol nem érezhet az ember.
- Ne hagyd, hogy a gondolataid elkalandozzanak. A cél nem az érzelemmentesség, hanem az, hogy kezelni tudjuk az érzelmeinket. Már mondtam, nagyon hasznosak, az emberi lét alapvető sajátosságai. Amíg azonban megzabolázhatatlan, lobog benned, mint a tűz, amit táplálni kell, és energiát von el anélkül, hogy hasznosítani tudnád - felelte ki nem mondott gondolataimra, és ekkor már biztos voltam benne, hogy tényleg mindent tud rólam
- Te vagy az őrangyalom? – kérdeztem hirtelen, valahogy ez jött a számra, mert valahol azt olvastam, hogy az őrangyal mindent tud rólam, és feltétlen szeretettel fogad el bennünket. Persze, az angyalokat melegszívű lényeknek képzeltem, akiknek boldogság és szeretet tükröződik az arcán. 

- A Vízöntő korban talán a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy az asztrálsík belelóg a Föld harmadik dimenziójába – folytatta, figyelemre sem méltatva a kérdésemet. - Többé már nem különülnek el ezek a síkok egymástól, sokkal több a keveredés, mint korábban. Ez nagy lehetőség, de sok veszélyt is magában rejt. Ugyanakkor a fizikai sík, a háromdimenziós anyagi burok védelmet jelent számotokra. Teljesen más úgy átélni az asztrálsík érzelmekkel átfűtött energiáit, hogy közben a szilárd anyag, a test beburkol és védelmez. Ha test nélkül kellene az asztrálsíkon ugyanezeket átélned, felőrölne a fájdalom, és egy időre beleveszne a tudatod is a szenvedésbe. Csak bolyonganál, és nem tudnád hol vagy, így szabadulni sem tudnál.
- Ezek szerint nem a fizikai fájdalom a legrosszabb? – tűnődtem. 
- Persze, hogy nem. A fájdalomreceptorok általában egy idő után kimerülnek, kevesebb impulzust továbbítanak, a lelki fájdalom kínját pedig az agy által termelt endogén aminok csökkentik. Amíg az idő által irányított térben létezel, minden időleges. Minden múlandó. A kellemes és a kellemetlen érzet is. 
- Értem. Mi a baj velem? Mit akarsz mindezzel mondani?
- Legutóbbi döntéseid során az érzelmeidet félreértelmezted. Szabad akaratod van, dönthetsz bárhogy. Mindenekelőtt el kell döntened, hogy mit akarsz. Nincs jó és rossz út, csak tapasztalások. Bárhogy is döntesz, hosszú távon a tanulásodat segíti. Elterveztél egy utat, ami a szabaduláshoz vezet, de csak abban az esetben, ha a karmikus csomópontokat feloldod. Dönthetsz azonban máshogy is. Ha nem oldod fel a sors hátrahagyott energiáit, azok továbbra is hatni fognak rád, tűzként lobognak majd körülötted, és lehúznak az asztrálbirodalom sűrűjébe. A magasabb dimenziókba csak az asztrálon keresztül vezet az út.
- Értem… Ezek szerint, a magasabb dimenziók lakói abban fejlettebbek, hogy uralni tudják az asztrálsík energetikai megnyilvánulásait. Ezért nem vesznek el benne.
- Pontosan.
- Mi ez a tűz, ami körülvesz?
- A hatalomból és mágiából álló fátyol, ami elleplezi a valóságot. Ezt éonokkal ezelőtt szőtted magad köré, még nem a Földön, nem az anyagi valóságban. Azóta hol eltűnik, hol megjelenik, de nem tudsz tőle véglegesen megszabadulni, mert te hoztad létre.
- Én, nem is tudom… - szinte megdermedtem szavai hallatán, de belül, a tudatom legmélyén tudtam, hogy így van. Mégis próbáltam magam védeni. Gondolom, ez reflexszerű önvédelem volt. – Tudom, hogy mindig is gondom volt a hatalommal, de nem hiszem, hogy ez még érint engem most is. Amikor munkahelyet váltottam, tudatosan mondtam le a hatalom bűvöletéről. Már nem érdekel. Vagy rosszul érzem? – elbizonytalanodtam.
- Valóban, ezt a részét sikerült feldolgoznod, de van egy karmikus szerződésed – pecsét, ha úgy szemléletesebb – ami valakihez továbbra is hozzáköt, akivel ez az egész elindult annak idején. Ezt csak közösen tudjátok feloldani. Időről időre felbukkant az életeid során, de soha nem jutottatok el a teljes feloldásig. Mégpedig legtöbbször a te hibádból. Persze, ezt ne szó szerint vedd, hiszen az időtök végtelen. El kell azonban döntened, hogy legközelebb innen hová távozol: az asztrálsíkon maradsz, vagy továbblépsz. Döntésed meghatározza a jövődet, és a lélektársad jövőjét is.
- Lélektársam? Ki a lélektársam? – néztem rá nagy szemekkel. Nem nagyon hittem az ilyesmiben.
- Azt neked kell tudnod, ebben nem segíthetek. A megoldást csak vele közösen érhetitek el. Hallgass az érzelmeidre, azok megmutatják a döntés irányát.
- Döntés? Milyen döntés? – gondolkodtam el. – Nincs semmilyen komoly kapcsolat az életemben, sőt, még komolytalan sem...
- Hamarosan itt lesz a döntés ideje. Akkor pedig tudni fogod, hogy mit rontottál el korábban. Nemcsak ebben az életedben, hanem a korábbi ötben.

Egy csöppnyi India nyugaton



Este hétkor egy ismeretlen utca hatalmas háztömbje előtt várakoztam, de nem telt el két perc, barátnőm, Shirley pontosan a megbeszélt időpontban meg is érkezett. Mitra, a féli angol, félig indiai idős hölgy egy ismerősénél lakott, a ház egyik hetedik emeleti lakásában. Csengetésünkre ő maga nyitott ajtót, és bevezetett bennünket a hátsó szobába, amely ilyenkor egyfajta szalonként funkcionált. Mitra korát szinte lehetetlen volt megállapítani, ötven és hetvenéves egyaránt lehetett. A keze azonban elárulta, hogy inkább az utóbbihoz állt közelebb. Arcvonásai alapján inkább angolnak nézett ki, de bőre és haja sötét volt. Égszínkék szemében az örökkévalóság harmóniája tükröződött. Talán ez az a harmónia, amit mindig is kerestem?  - vetődött fel bennem. Hátha megtudom az eredetét, és így megtalálom a végső nagy titkot?
            Mitra indiai teával kínált bennünket. Mindhárman egy nagy gyékényre ültünk, így jól megfigyelhettem őt. Rendkívül egyszerű teremtés volt, haját hátul fonatban viselte, öltözéke mindössze egy vékonyszövésű száriból és bőrsaruból állt. Füstölőt gyújtott, melynek csípős-fanyar illata a kelet varázslatos világának illúzióját keltette bennünk. Egy pillanatra el is tűnődtem: hol vagyok? Megint ugyanaz az élmény érintett meg, mint séta közben fiatal lányként, mintha téren és időn kívül lettem volna. Egy másik dimenzióban. Talán egy másik világban...
Megtudtam, hogy Mitra egy gazdag indiai család egyetlen gyermeke, indiai, pakisztáni és angol ősökkel, aki azonban nem az élet könnyebbik oldalát választotta, hanem szabad akaratából a nők elnyomása ellen harcolók táborába állt. Okos és művelt volt, aki nemcsak a keleti filozófiában volt járatos, hanem behatóan tanulmányozta a nyugati bölcseket is. Számos amerikai egyetemre hívták meg vendégoktatóként, mégis azon indiaiak közé tartozott, akik nem nyugatiasodtak el, hanem mindvégig megőrizték sajátságos kultúrájukat. Bárhol is volt, rövid időn belül megteremtette a maga kis Indiáját, a számos apró kis tárgy, melyekkel körülvette magát, mind-mind ezt a célt szolgálták.
 - Ti, nyugati emberek, túl sokat töprengtek - állapította meg, mikor megkérdeztük tőle, hogyan érzi magát, ebben az övétől annyira eltérő kultúrában. - Mindennek meg akarjátok tudni a végső értelmét. Ám amikor ott van előttetek, nem akarjátok elhinni, mert annyira egyszerűnek tűnik a megoldás, hogy tovább töprengtek rajta. Miért gondoljátok, hogy a világ azért lett kitalálva, hogy mindent megfejtsetek belőle?
 - Minden ember harmóniára vágyik. Ezt keressünk szüntelenül, mindenben és mindenhol - válaszolta Shirley.
 - Azt mondjátok, meg kell keresnünk a harmóniát. A harmónia számotokra valami olyan dolog, ami mindig másutt van. Sohasem ott, ahol éppen vagytok. Elindultok hát, mert azt hiszitek, minél messzebbre juttok, annál közelebb kerültök a vágyott harmóniához. De amikor már elég közel érzitek magatokat hozzá, hopp, elillan a szemetek elől. Így hát kezdődhet elölről a vándorút, a végtelenségig...
 - Ezek szerint a harmóniát sohasem lehet elérni? - kérdeztem meglepődve.
 - Dehogynem, csakhogy ehhez nem kell keresnünk. A harmóniát először önmagunkban kell meglátnunk, mindentől függetlenül. Mert bennünk van, örök időktől fogva, mindig és mindenhol. Létezik egy ősi szimbólum, valamennyi szimbólum végső eredete. Ez a mandala. Egy körből áll, melynek középpontja kitüntetett jelentőséggel bír. Ez a pont, melynek nincs valódi kiterjedése a térben, mégis minden teremtett világot magában foglal. Minden e körül a középpont körül kering, és a mozgása során mindvégig kapcsolatban marad vele. Az indiai teremtésmítosz szerint a világ keletkezése úgy történt, hogy elszakadtunk a középponttól, és körbe-körbe vándorolunk azóta is, mert nem vagyunk tudatában annak, hogy ezzel a középponttal kapcsolatban vagyunk. Van egy helyzet, amikor már annyira eltávolodunk tőle, hogy megérezzük, vissza kell fordulnunk. Ez a krízis. Felébred bennünk a tudatosság, és rálépünk az Útra. Az Út a középpont felé vezet, vissza. Utunk tehát a középpontból visszavezet a középpontba.
 - De miért távolodtunk el a középpontból? - szólaltunk meg Shirleyvel szinte egyszerre.
- A nyugati filozófia azt kérdezi: miért? A keleti bölcsek viszont azt: hogyan? Szabad akaratunkból indultunk útnak. Mi döntöttük el, hogy szétszóródunk a nagyvilágban. A hazafelé vezető utat is nekünk magunknak kell megtalálni. Amikor már semmi másra nem vágysz, mint lelki békére, és ezért hajlandó vagy mindenedet feláldozni, elérkezett az idő, hogy elindulj a tudatosulás felé. Csak rajtad áll, hogy tovább forogsz körbe-körbe, vagy pedig megunod, hogy egyhelyben toporogsz, mozgást színlelve, és az Utat választod, amely azonban már valóban a középpont felé vezet.
 - Hogyan bizonyosodhatok meg róla, hogy valóban megtaláltam a helyes utat? - tettem fel a számomra még mindig legizgatóbb kérdést.
 - Semmilyen úton nem kell elindulnotok, és semmilyen erőfeszítést nem kell tennetek – válaszolta kedvesen. - Csináljátok azt, amit egyébként is tennetek kell, és találjatok benne örömet. Találjátok meg a harmóniát egy virág növekedésében, egy szoba kitakarításában, egy gyermek mosolyában. Ne ártsátok bele magadat azokba a dolgokba, amelyek nem tartoznak rátok. Rendezzétek el gondolataitokat, mindig szem előtt tartva azt, hogy azok vagytok, amiket gondoltok. Figyeljetek, és ne engedjetek magatokba negatív gondolatokat. A negatív gondolat negatív energiát termel, amely megbetegít. Nincs szükségetek többé indulatokra, azok csak tévútra vezetnek benneteket. Buddha azt mondja: mindenki szabad ember, csak egyénisége a börtöne. Maradjatok a középpontban. Ha megérkeztetek, többé nem fogjátok a miértre keresni a választ...

2013. január 14., hétfő

A dimenzióváltás titka: emeld a tudatszintedet!


Sokan el vannak most keseredve, hogy nem történt dimenzióváltás, továbbra is itt rekedtünk a harmadik dimenzióban. Persze ez nem végleges! Mindenki dimenziót vált abban a pillanatban amikor halálakor a lelke
kiszabadul a testéből. Nem mindegy azonban, hová kerül a lélek! Az utat a tudatunk szintje, azaz frekvenciája szabja meg.

A magas tudati szint a megvilágosodással egyenértékű... ami mit is jelent? Nem boldogságot és nem folyamatos örömet, hanem egy olyan tudati állapotot, amit eufóriának hívunk. Ez azt jelenti: kiléptél az Egóból, és egy magasabb látásmódot értél el. Ilyenkor úgy érzed: minden úgy van jól, ahogy van... Ilyenkor képes vagy mindenkiben és mindenben meglátni az isteni teremtőerőt. Mert igen, benne van mindenben! A legapróbb fűszálban is! Ha ilyenkor kapcsolatba kerülsz valakivel, meg fogja érezni az igazi valódat, mert az Isteni Forrás tükröződik benned, és átengedi a Fényt, az Egó nem szűri azt meg.

Sajnos, földi testben szinte lehetetlenség ezt folyamatosan megtapasztalni, de ha akár percekre is sikerül, kegyelmi állapotként éljük meg! Hogyan érhetjük el? Minél többször sikerült meditációban rákapcsolódnunk a Forrásra (vagy Istenre, mindegy, minek nevezzük), annál nagyobb rutint szerzünk a gyakorlásban. Látásmódunk kitisztul, tudatunk tompultsága alábbhagy. Az elme lecsendesedik...





 Pár éve volt egy csodálatos élményem. Egy bioboltban vásárolgattam, amikor egy anya jelent meg, aki egy gyerekkocsiban tolt egy kb. kétéves gyermeket. A gyermek rám nézett, köszönt és rám mosolygott. Ebben a pillanatban úgy éreztem: tökéletes lény vagyok! Minden rendben a világomban, és minden úgy van, ahogyan lennie kell... Pár percig tartott az egész, utána a kislány félrenézett, és amikor újra rám nézett, már megint kétéves volt.. előtte azonban az örökkévalóság tükröződött a szemeiben. Mindenkinek a lelke a forrásból táplálkozik, csak tudni kell kapcsolódni hozzá. Persze a mai, anyagba süppedő világunk erre nem igazán alkalmas. A csoda csak akkor érkezik, ha nyitottak vagyunk a csodára. Sokan elmegyünk mellette...