Harmadik, negyedik és ötödik dimenzió - és ami ezen túl van

Hány dimenzió létezik? Sok elképzelés van erről. Egyáltalán mit jelent ez: dimenzió? Én úgy képzelem el, mint a számítógépes világban a kiterjesztéseket. Különböző dimenziók azaz kiterjesztések vannak, amelyek közül a legtöbb nem kompatibilis. Lehet némelyeket ugyan konvertálni, de sokszor ilyenkor torz vagy hiányos képet kapunk. Máskor meg csak "krikszkrakszot", ha pl. a word-ben hívjuk be a pdf file-t. A dimenziók is ilyen különböző kiterjesztések, azaz energiaszintek. Hol vannak? Ez a kérdés értelmetlen, mint ahogy a gigabyte-os file-ok sem foglalnak el sok helyet, úgy a dimenziók sem, hiszen holografikus kiterjesztések. A dimenziókapuk biztosítják az átjárást, de vannak kapuőrök ("őrzők"), amelyek/akik leolvassák az adott energiaszintet, és ha nem fele meg, akkor nem lehet átmenni. Nincs vesztegetés! Hány dimenzió van? Van, aki szerint tíz, más szerint tizenhárom. Szerintem: végtelen. Miért lenne ennek vége? Hiszen az egész valahol meg nem is létezik, csak kivetülés...  Végtelen sok energiaszint van, mint ahogy végtelen sok világ is. Persze, ha hierarchikusan gondolkodunk, akkor érdemes lenne megtudni, mi különbözteti meg az egyes dimenzió-szinteket. 

 

 Mi itt vagyunk a harmadik dimenzióban, a tér és idő világában. Ez egy konszenzuson alapuló, roppant durva világ, Szepes Mária szavaival élve: a konfliktusok világa. Ez egy elzárt világ volt sokáig, azért is hittük azt, hogy az egész végleten univerzumban mi vagyunk csak jelen. Folyik a kísérlet. Amiről már írtam korábban: 2012-ben valami megváltozott: nemcsak az, hogy a spirituális helyett a materiális utat választottuk, de belecsúsztunk a 4. dimenzió alsó világába, az asztrálsíkba. Persze az asztrálsík mindig is jelen volt, hiszen a mi érzelmeinkből, gondolatainkból táplálkozott, de most ez szinte ránk borult. Mintha dementorok sétálnánk a körülöttünk. Mi lehet ennek a célja? Azt hiszem az, hogy még testben, a földi létben dolgozzuk fel a korábbi karmikus érzelmi terheket, mert az asztrálsíkon nincs a test védelme, és ott évezredekre (!) is elveszíthetjük az identitásunkat, és bolyonghatunk, nem jutunk ki belőle. Itt egy álomból felébredhetünk. Az asztrálsíkon az érzelmek intenzívebben jelentkeznek iszonyatos rémálmok, de hihetetlen csodás öröm is. Talán ha itt megéljük úgy ezeket, hogy közben testben vagyunk, egyenesen az ötödikbe kerülhetünk. Mostanában sok ember panaszkodik a kollekítv negatív energiára. Hát ez az, az asztrálsík hatása. 

Az ötödik dimenzió viszont már a nyugalom, a harmónia és kreativitás világa. Szeretet, békesség, csend. Mivel a gondolataink átjárhatók, nincs hazugság, önzés. Na most amiért ez érdekes, hogy Maureen J. St. Germain szerint már most lehetünk multidimenzionálisak, áélhetünk negyedik és ötödik dimnenziós helyzeteket. Emlékszem, amikor pár éve jöttem haza a munkából és biciklivel egy bizonyos útvonalon egy maghatározott szakaszhoz értem, mindig megjegyeztem, hogy ez mér az ötödik dimenzió. Nem is tudtam, mennyire igazam volt! Amikor a természetben vagyok (főleg, ha nincs ott a közelben ember...), tényleg az ötödik dimenziós tudatom van jelen. Máskor annyira magam alatt vagyok ok nélkül, és bizony ez a negyedik. Amikor a legcsodálatosabb transz állapotot éled át: na ez az ötödik! Tudni fogod, mert nem lehet összetéveszteni semmivel, ami földi!

Ezzel kapcsolatos élményem: meditáció közben gyakran beugranak képek különböző helyekről,. ahol gyakran tartózkodom, utcarészletek, épületek. De nem a megszokott formában, hanem mintha nem ezen a Földön lennének.  Sokszor olyan érzésem van, mintha nyitott tér lenne, belelóg a térbe a végtelen, és a színek is mások, ragyogóbbak. Talán ilyenkor átsejlik a fátyolon át az ötödik dimenzió?

Álmok és érzések

Visszatérő álmok: talán mindenki tapasztalt már ilyet. Néha nagy részletességgel ismétlődnek. Ugyanaz a helyszín, ugyanaz az életérzés. Az én álmom a következő: Egy nagyvárosban vagyok, homokóra alakú. Az egyik rész régi városrészekből áll, utána elkeskenyedik, és jön az új város rész. A régi olyan, mint egy egyetem városrész, van benne egy kollégiumszerű hatalmas épület, sok-sok lépcsővel és emelettel, el lehet benne tévedni. Az alagsorban mosdók vannak, piszkosak és nyomasztóak. A fenti részek nem ilyenek, vannak benne konferenciák is, svédasztal, meg minden. Néha sietnem kell vonathoz, van, amikor lekésem. Ezt ez egyetemi épületet mindig megtalálom. Vannak olyan városrészek, amelyek olasznak tűnnek. Legutóbb azt mondtam róla, hogy Amszterdam, de nem hasonlít a valódihoz. Valakit kalauzoltam, mutattam neki, hogy itt van az egyetemi épület, megtaláltuk, és innen már könnyű eljutni a metróhoz. Utána megláttam a másik városrészt, és azt mondtam, azt mindenképpen látni kell. Van ott egy hatalmas oszlopszerű létesítmény, mint egy nagy fal, folyékony ezüsthöz hasonló anyagból áll. Lélegzetelállító. Legutóbb azt mondtam rá, hogy dimenzió-átjáró. Ennyi. Szorongós-borongós érzés kíséri mindig az álmot. Lehet érezni: ez az asztrálsík. Vajon mit akar jelenteni ez a visszatérő álom? Mesterem hasonló álmot szokott látni, ő is egy hatalmas épületben bolyong, gyakran eltéved. Ő az javasolja, legközelebb menjek át a dimenziókapun. Ehhez tudatosan kellene álmodni!

Máskor meditáció közben bevillan egy-egy kép, ami szintén nem földi eredetű, de amint próbálom megragadni, elillan. Erős hangulati-érzelmi elemek kísérik. Amikor az utolsó inkarnációnkat éljük, a sokféle érzés-hangulat ("démon") elárasztja a tudatunkat, mint a dementorok, a nagy finálé előtt, egyfajta kapuőr funkciót tölt be. Jó lenne megtanulni kezelni. Vagy azért jönnek ezek, hogy amikor tényléegesen átkelünk az asztrálsíkon, ismerős legyen?

Párhuzamos univerzumok?!

Egy olyan történetet mesélek most el, amit ún- módosult tudatállapotban tapasztaltam meg. Nem, nem drogok vagy alkohol hozta létre, hanem egy lázas delírium. Sajnos a pontos időpontot nem jegyeztem fel, de 2012 előtt 1-2 évvel történt. Nem volt semmi előzménye, de egyszer csak rosszul éreztem magam, és elkezdett a lázam felfelé menni, egészen 40,5 fokig! Csak feküdtem az ágyban, és azon gondolkodtam, mit tegyek, hiszen semmilyen más tünetem nem volt. Nem fájt a torkom, sem a hasam. Viszont nagyon bágyadtnak és fáradtnak éreztem magam. A férjem volt velem, és meg volt ijedve, de nem tudta, mit tegyünk. Én azon gondolkodtam, hogy kit hívjak, ha a mentőket hívom, biztosan a fertőzőre visznek. Ahogy ott feküdtem, a nagy hidegrázás közepette egyszer csak azt éreztem, hogy a tudatom kiröppen, és hirtelen kettéhasadt a valóság. Tudtam, hogy itt vagyok, de beleláttam egy másik valóságba is, mintha ott is éltem volna. Nem mintha filmet néznénk, hanem ott is magam voltam. Méghozzá abban a kisvárosban, ahol gyermekkoromat töltöttem, egy csodálatos nagy házban. Meglepődtem, hogy kerülök én ide?! Rokonokkal találkoztam a házban, akik már nem élnek ezen a Földön, de nem lepődtek meg, hogy itt látnak, mintha ez az Énem mindig is itt lett volna. Mindenki ott volt, akit szeretek ebben az életben, nemcsak a nagymamám, a szüleim, hanem a gyermekeim is. Ami érdekes, hogy ők most a macskáim. Ez elég furcsán hangzik, beismerem. Ezért igyekszem megmagyarázni.  

 Kezdettől fogva tudtam, hogy a macskáim fontos szerepet töltenek be az életemben, és hogy van valami mély kötődésem hozzájuk. Amikor az első macskám eltávozott, nagyon megrázott bennünket a férjemmel együtt. Sokat olvastam utána, a jelenlétét is éreztük sokáig, üzeneteket is küldött, és egy álomban a (felnőtt) fiamként találkoztam vele. Ebben a másik valóságban sebészként dolgozott, és valamiféle fontos szerepet töltött be a dimenziók közötti kapcsolattartásban. Nekem is furcsa volt ez az egész, de Seth könyvében olvastam róla, hogy a lélek tudatának egy részét képes állati alakban is megjeleníteni -- ez nem lélekvándorlás, hanem a lélek különböző formában való megjelenítése. 

Ebben a másik valóságban hihetetlen nyugalom és szeretet volt! Ez emberi ésszel felfoghatatlan. Azóta is hiányzik, hiszen itt a Földön ez nem lehetséges. A feltétlen szeretet, ahogy Müller Péter mondja: egységélmény. Reggelente az egész család összeült a nagy asztal köré, és közös meditációval kezdtük a napot. Én ugyanazzal foglalkoztam, amivel itt, de a feladatunk az volt, hogy ezt az itteni Földet segítsük. Ha pl. írtam egy könyvet, az átkerült ide ihletként és itt is megírtam (talán ezért ment olyan könnyen az írás...). Ha valakivel beszélni akartam, csak rágondoltam, és megjelent a holografikus képe, és telepátiával tudtam vele beszélni. Az egész egy csoda volt! Miközben ott feküdtem az ágyban, felpörgetett állapotban folyamatosan "tudósítottam" a férjemet, hogy mi történik a másik valóságban. Azóta is hiányzik ez a világ, de nem sikerült visszajutnom, 2012 után pedig a bezárult spirituális kapuk miatt a spirituális élményeim lecsökkentek. Persze, jó volt "itt lenni", de emiatt még nehezebb elviselni ezt a szenvedésekkel teli, pokoli földi életet! Ugyanakkor jó emlékezni, és remélem, ha innen egyszer elmehetek, egy ilyen világba kerülök.