János és Salome II.

Anyám nem kérdezte, hol voltam, pedig látta rajtam, hogy valami bántódás ért. Mással volt elfoglalva, ténykedésének legfontosabbika az volt, hogy saját helyzetét megszilárdítsa. Mivel a gyermekszülésből már kiöregedett, más eszközökhöz nyúlt, saját nélkülözhetetlenségét erősítette azzal, hogy afféle tanácsokat osztogató segítője lett a királynak. Aki pedig az udvarból nem nézte jó szemmel munkálkodását, kíméletlenül eltávolíttatta.

            Iszonyú napok következtek számomra. Furcsa szenvedély mardosta lelkemet, ilyen hőfokú érzelemmel azelőtt még nem találkoztam. Nem is igen értettem. Egyszerre forrt bennem a szerelem és a gyűlölet. Nemcsak szűkebb környezetem, hanem az udvartartás is észrevette, hogy valami nincs rendben velem. Mindenki igyekezett a kedvemre tenni, a király új, különleges selymet hozatott külhonból, s abból készíttetett számomra káprázatos ruhakölteményeket. Úgy tettem, mintha örülnék neki, de arcom lángolását nem tudtam elrejteni. Egzaltált lettem, állandóan remegett a kezem és a hangom, s a legváratlanabb helyzetekben szédülés jött rám. Anyám már azon volt, hogy egy, az orvoslásban gyakorlott embert hívat, mert attól tartott, megbetegedtem. Én azonban megijedtem ettől, nehogy állapotom valódi oka kiderüljön, s ettől kezdve fokozottabban figyeltem arra, hogy bajaimat elrejtsem a külvilág elől. Mosolyt erőltettem az arcomra, s reggelente az arcfestékből is többet használtam, mint korábban. Úgy tűnt, ez az álcaként alkalmazott módszer bevált.

            Jánosról egyre többet hallottam, s amint fülembe jutott róla valami hír, éreztem, hogy szívverésem felgyorsul. Tehetetlen voltam és dühös. Ugyanakkor a hírek nem voltak kedvezőek, János már nem egyszerűen igét hirdetett, hanem ellenállást, sőt, helyenként lázadást szított. Kiváltképp a gazdagokat ostorozta, és vagyonuk elosztogatására szólította fel őket. Az adószedők fejére átkot kért, ha a jogosnál többet vesznek el a szegényektől. Ám ez még mind semmi sem volt. Megjelent egy másik próféta is, aki Galileából érkezett, s Jézus volt a neve. Úgy tűnt, János munkája célt ért. Bevégeztetett…

            Történt egy nap, hogy János megint csak a fennálló rend ellen izgatta a népeket, s ennek híre udvarunkba is eljutott. Anyám ezt kihasználva art tanácsolta a királynak, nincs mire várni tovább, ha nem akarja magát nevetségessé tenni népe előtt, be kell őt börtönöznie. Tekintélyén esik csorba, ha tovább tűri a lázongást. Most még idejében léphet, mielőtt ők ketten annyira megerősödnek, hogy akár felkelést robbanthatnak ki a városban.

            Heródes egy ideig ellenállt, nem tartotta Jánost még most sem igazán veszélyesnek, s bár maga sem értette, még rokonszenves is volt neki ez a nyíltszívű fiatalember. Anyám azonban nem hagyta ennyiben, s a király hiúságát kezdte ostromolni. Azt éreztette vele, hogy pipogyának tartja, aki megijed egy ilyen önjelölt prófétától. Ez pedig veszélyes, mert könnyen a hatalmának elvesztésével járhat. Addig-addig beszélt, amíg Heródes megadta magát, s elrendelte, hogy keressék meg Jánost, bilincseljék meg, és vessék börtönbe.

            Így is történt. Én azonban nem keseredtem el, éppen ellenkezőleg, úgy éreztem, most jött el megint az én napom! Most ismét szemtől szembe állhatunk egymással, és neki egyértelműen nyilatkoznia kell, hiszen a küldetését nem folytathatja tovább, akármi is volt az. Vajon most is ugyanolyan fölényes lesz, amikor kiszolgáltatott lesz nekem? Megvártam, amíg mindenki lefeküdt és az egész ház lassan elcsendesedett. Akkor felültem, kapkodva felöltöztem, és elindultam, hogy legújabb tervemet valóra váltsam...

            A börtön nem volt messze az udvartól, de minthogy ismét titokban kellett tartanom látogatásomat, kerülőúton közelítettem meg a lepusztult, földalatti börtönt. Amint mentem lefelé, a félhomályt lassan a szinte teljes sötétség váltotta fel, kétoldalt nagyritkán egy-egy fáklya világított, vagy inkább pislákolt. Egy idő után a szemem már megszokta a különös fényviszonyokat, és jobban ki tudtam igazodni az útelágazásoknál. Nagy nehezen megtaláltam azt, akit kerestem, s tudtam, hogy ő lesz az én emberem, hiszen a megvesztegethető őrök egyike volt. Elővettem az aranyat, és mielőtt még felfedtem volna valódi kilétemet, a kezébe csúsztattam.

 - Mit kívánsz, szép hölgy – felelte nyájasan, és a pénzt a zsebébe csúsztatta.

 - Van itt egy bizonyos János… - kezdtem suttogva, mire felkacagott.

 - Az a bolond? Hát… én már ilyen bolondot évek óta nem láttam ezen a helyen, pedig már elég régóta vagyok itt.

 - Vezess hozzá… - kértem, vagy inkább parancsoltam, a hangom kemény volt, ellentmondást nem tűrő.

 - Ahogy parancsolod – válaszolta szó nélkül, s ha nem is volt biztos benne, kivel beszél, hanghordozásom alapján megsejtette, hogy egy magas rangú, kivételezett személyről lehet szó, akivel nem érdemes ujjat húzni.

Felállt őrhelyéről, és az oldalsó fáklyát magához véve előrement. A börtönnek ebben a szakaszában csend honolt, azt hihettem, hogy rajtunk kívül nem is tartózkodik itt senki. Percekig kanyarodtunk egyik folyosóról a másikra, majd megálltunk egy ráccsal lezárt rész. Az őr elővette a kulcsot, kinyitotta, majd amikor beléptem, utánam azon nyomban bezárta. Félni kezdtem…

 - Itt maradok a közelben, szóljon, ha távozni akar – tette hozzá megnyugatásomra.

Ahogy távozott, úgy tűnt el vele együtt a fény is, míg végül a teljes sötétség maradt ránk. Szememnek megint alkalmazkodnia kellett, de néhány perc után a kintről beszűrődő kevés fény elég volt ahhoz, hogy megpillantsam Jánost. A tőlem legtávolabbi sarokban üldögélt, s noha észre kellett vennie, egyáltalán nem vett tudomást rólam. Dühös is lettem rá emiatt, de összeszedtem magam, és közelebb léptem. Még amikor ott álltam előtte, akkor sem nézett fel, pedig világosan láttam, hogy nem alszik.

 - János… - szólítottam meg, egészen halkan, hogy senki más ne hallja, noha biztos voltam benne, hogy rajtunk kívül más nem tartózkodik a környéken.

 - Őrültség volt idejönnöd, Salome – válaszolta szinte azonnal, ezzel is megerősítve, hogy pontosan tudott jövetelemről. Sőt, valószínűleg annak céljáról is.

 - János… - kezdtem újra, de nem találtam a szavakat. Egy darabig hallgattunk. Vegyes érzésekkel kellett megbirkóznom. Egyszerre vonzott és taszított is ez az ember. A csendet végül ő törte meg:

 - Menj haza békével, és teljesítsd be sorsodat…

            Ettől a józan mondatától magamhoz tértem, és haragra gerjedtem. Ezek szerint vagy nem tudja, miért vagyok itt, vagy tovább makacskodik a halál árnyékában is. Nem tudja talán, hogy csak egy szavamba kerül, és tényleg a halál vár rá?

 - Semmi értelme a próbálkozásaidnak. Tedd azt, amit tenned kell. Megbocsátok neked, hiszen a sorsodat nem kerülheted el, mint ahogyan én sem. Nem mi döntünk sorsunk felől, s bár vannak olyan sorselágazások, ahol a szabad akaratunk megnyilvánulhat, ez a mostani korántsem ilyen – tette hozzá, és bár a szemét nem láttam, megéreztem benne ugyanazt a szikrát, mint azon a baljós napon, a folyóparton.

 - Mit kell tennem, miről beszélsz? – kérdeztem, s közben arcom lángolni kezdett.

 - Előttem nincsenek titkok, Salome. Ismerlek jól, talán jobban, mint te magadat. Találkozni fogunk majd újra, de addig még nagyon sok időnek kell eltelnie – felelte, megkerülve a választ a kérdésemre. Majd így folytatta: - Rengeteg változáson kell még keresztülmenned, miután sorsunk itt most beteljesedik.

            Olyan különösen hangzottak szavai, hogy még a dühöm is elszállt. Nem értettem azonban egy szót sem belőlük. Azt sem tudtam megfejteni, mit is akar voltaképpen. Teljesen összezavarodtam.

 - Nem értem a szavaidat… - mondtam hangosan, de közben arra gondoltam, talán tényleg igazuk van azoknak, akik Jánost bolondnak mondják.

 - Őrültség-e vagy megszállottság, a lényegen ez semmit sem változtat. Mi az egyik, és ami a másik? Ki tudja azt eldönteni? Én pontosan tudom, mi következik, és könnyű szívvel várom sorsom beteljesülését. Menj hát, és éld tovább gondok nélküli életedet, mint ahogy eddig tetted.

            Igen, azt hiszem, valóban őrült, nincs mit tennem... Egyvalamivel azonban még meg kellett próbálkoznom, a női bájammal, mint utolsó fegyverrel. S bár meglehetősen sötét volt, az a pici, az egy-két tenyérnyi ablak rácsain beszivárgó fény elég volt ahhoz, hogy arcunkat megvilágítsa, s valódi érzelmeinket megmutassa.

 - Tudom, hogy tetszem neked – kezdtem bele a legújabb fortélyomba, bár szavaim elég szokatlanul, a helyhez semmiképpen oda nem illően csengtek. Nem maradt már semmilyen érvem, hiszen más nyelvet beszéltünk.

            Láttam rajta, hogy meglepődött, még őt is váratlanul érte ez az érzelmi kitörés. Most azonban nem engedte magát meginogni, térdre esett, kezeit az ég felé tartotta és imádkozni kezdett:

 - Uram, kérlek, szabadíts meg a Sátántól… Uram, ne kísérts!

            Teljesen megrémültem ettől a nem várt reakciótól, hátrálni kezdtem, s az őr után kiabáltam, aki hamarosan meg is jelent.

 - Csak nem bántotta ez az elvetemült? – kérdezte megdöbbenéssel, miközben nagyot húzott Jánosra, aki ettől elájult.

 - Jobb lesz, ha gyorsan távozik innen, s azt is elfelejti, hogy valaha itt járt.

            Szaporán lépkedtem az őr után a fáklyától félhomályos folyosókon, s alig vártam, hogy kikerüljek ebből a félelmetes sziklabarlangból. - Mit képzel magáról ez a János – egyre csak ez járt a gondolataimban. Összevissza beszélt, s közben homályos dolgokat említett, állandóan a sorsot hozta fel, mint valami szörnyűséget, ami megváltoztathatatlanul körbefon és tönkretesz mindenkit. - Hát jól van, legyen úgy minden, ahogy te akarod, János! Engem tovább nem érdekel a sorsod alakulása, s te magad vagy a felelős érte, bármi is történik…

            Másnap jóval tovább aludtam, mint ahogy szokásom volt, s a többiek örömére megint a régi Salome voltam, akinek legnagyobb gondja az volt, hogy mindenki szemét elkápráztatóan öltözködjön, és újabb és újabb ruhakölteményeket varrasson. Anyám is jókedvűen vette észre a változást, és végre teljes odaadással fordulhatott az újabb intrikák felé, látván, hogy velem már egyelőre nincs több gondja.

            Nagy ünnep készülődött, a király születésnapja…