A karmikus lét titkai

Az ágyamon ültem, teljesen elmerültem a történetben, amit olvastam már órák óta. Szinte nem is vettem tudomást a külvilágról, semmiféle ingert nem érzékeltem a környezetem felől. Egyszer csak hirtelen azt vettem észre, hogy a testem forróvá válik, miközben fázni kezdtem. Megijedtem, lázmérőt vettem elő az ágy melletti fésülködő asztalka alsó fiókjából. Közben azonban már nagyon fáradtnak éreztem magam, majdnem lecsukódtak a szemeim. Istenem, mi lehet velem? – próbáltam gondolkozni, de az agyamban összefüggéstelenül követték egymást az egyre gyorsabb gondolatok. Nem fáj a torkom, semmiféle jel nem utalt arra, hogy beteg lennék, de mégsem voltam jól. Egy gyors pillantást vetettem a lázmérőre, és azt hittem, rosszul látok: a higany szára a negyvenegy foknál állapodott meg. 

 Nem akartam hinni a szemeimnek, de mivel egyre rosszabbul lettem, nem tehettem mást, csak a paplanok közé vetettem magam és befeküdtem az ágyba. Ekkor már remegtem. Tudtam viszont, hogy a legjobb, amit ilyenkor tehetek, ha hagyom, hogy a láz elvégezze a maga dolgát, már amennyiben a szívem engedi. Tovább folytatódtak az összefüggéstelen gondolatfoszlányok, majd átvették helyüket a lázálmok, erőltetetten, mintha gyorsított filmkockát peregtek volna le a szemeim előtt. Amikor már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, becsukott szemeim előtt zöldeskék energiahullámok kavarodtak. Tudtam, hogy a kék a béke és nyugalom, a zöld pedig a gyógyító energia színe, ezért nem bántam. Azután másfajta színek is belekeveredtek a zöldeskék áramlatba, fehér és rózsaszín, majd pedig egészen kitisztult a kép. Egy erdei tisztást láttam, határtalan nyugalom lengte körül, és én átéreztem a nem földi légkör selymességét és biztonságát, ami csak akkor érvényesülhet, ha nem akadályoz az idő könyörtelen bizonytalansága, és a földi viszonyok között megtapasztalható kiszolgáltatottság. A tisztáson egy férfi állt és engem bámult. Szó szerint, nem egyszerűen nézett, hanem belém látott, olyan mélyen és áthatóan, hogy szinte ijesztő volt, mert tudtam, hogy mindent tud rólam. A teljes valómat látja, és még annál is többet. Tudtam, legrejtettebb gondolataimat is azonnal megérzi és megérti. A kép egyre közelebb került az agyamba, már egészen tisztán láttam arcvonásait. A szeme halványkék volt, egy kevés zöld árnyalattal, mint amilyen az északi tenger színe, ezért is tudott ennyire átható lenni. Szőke, egyszerű rövid haja tüskésre vágva. Nem mosolygott, arca semmilyen érzést nem tükrözött, még barátságos sem volt, ugyanakkor tudtam, hogy feltétlenül megbízhatok benne. Ami viszont a legfurcsább volt, hogy indiánnak volt öltözve, arcára különböző színű hosszanti jelek voltak felrajzolva. 

Egy szőke indián? Miféle furcsa játékot játszik velem az agyam? – vetődött fel bennem. Ő azonban kitartóan csak engem bámult.

- Ki vagy te? – kérdeztem tőle, persze, csak gondolatban.

- A nevem Nimród – válaszolta, gondolom valahogyan telepatikusan, hiszen közben nem nyitotta ki a száját.

- Ismerlek téged? – tettem fel a következő kérdést, mert sehogyan sem tudtam értékelni a helyzetet. Erre csak bólintott. Hiába erőltettem azonban a memóriámat, még csak nem is emlékeztetett senkire, akivel eddigi életem során találkoztam.

- Megmondod, honnan ismerlek? – kérdeztem, bár nem nagyon reménykedtem a válaszban, de mégis meg kellett kísérelnem. Ahogy sejtettem, és szinte már vártam is, fejével hamarosan nemet intett. Féltem, hogy eltűnik, de ekkor beszélni kezdett.

- Nem mondhatom meg, ki vagyok valójában, ezért is látsz most ebben a furcsa öltözékben. Annyit azonban elárulhatok, hogy nagyon is közel állunk egymáshoz. Most azonban a segítődként jelentem meg előtted, mert úgy érzed, bajban vagy. Örömmel érzékelem azonban, hogy nem félsz – mosolyodott el, de csak éppen annyira, hogy ne tűnjön örömnek, arca továbbra is szinte érzelemmentes maradt.

- Hát, ez tényleg igaz…. először is, itt van ez a láz, ami megrémít. Nem vagyok beteg, mégis lázam van, mi bajom van? – próbáltam elég gyakorlatisa lenni, bár sejtettem, hogy amikor a bajt említette, nem elsősorban erre gondolt.

- A lázra azért van szükség, hogy az agyad hullámai megváltozzanak, mert csak így tudtam közelebb kerülni a tudatodhoz. Most képesek vagyunk közvetlenül a tudatodon keresztül érintkezni. Remélem, legközelebb már nem lesz rá szükség. Ne izgulj miatta túlságosan, nemsokára elmúlik, és a láznak jótékony hatásai is lesznek a szervezetedre. Ti még nem tudjátok, de sokszor egy kisebb betegség gyógyítja meg a szervezetet egy nagyobb, súlyosabb kórból.

- Akkor hát, milyen bajban vagyok? – kérdeztem, amire a válasz egyébként is készen állt a fejemben.

- Tudod te nagyon jól, miről beszélek – kezdte higgadtan, továbbra sem kifejezve semmilyen érzést. Sem az arca, sem a hangszíne nem árul el semmilyen érzelmet. Ez kezdett nagyon zavarni, mert nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá. Az iménti mondata úgy hangzott, mint aki rajtakapott volna, hogy elhallgattam valamit, de nem lehettem ebben biztos. - Azt viszont már nem tudod, mi történik valójában. Ebben segíthetek - folytatta. Miközben próbáltam a szavaira figyelni, továbbra is csak azon járt az eszem, hogy ki ez a Nimród. Miért éppen ez a neve. Egyértelműen férfi, de mégis, mintha nem is volna neme. A teste olyan volt, mint egy jóvágású férfi, de a nézése abszolút semleges. Biztosan nem véletlenül. Gondolom, nem akarta, hogy félreértésekre adjon okot, ugyanakkor talán nem számított arra, hogy engem meg nem hagy nyugodtan a kiléte. Mintha megérezte volna a vívódásomat, visszatért a mondandójához.

- Ezt a földi életedet úgy tervezted, hogy az utolsó inkarnációd lesz a Földön. Ezért a karmikus próbatételeid rendkívül felgyorsultak az utóbbi időben. Ez azonban nem vétetlen, a sorsvonaladba te magad rögzítetted ezeket az energiákat. Ebben az életedben kell szembenézned a korábbi életeid energetikai lenyomataival, és feloldani azt magadban.

- Azaz minden büntetést elviselni, amit a sors rám mér?

- Nem, nem büntetést kell elszenvedned, ez nem így működik. Az energia feloldásáról van szó. Meg kell élned és átérezned, átengedned magadon, utána pedig engedned, hogy továbbálljon, miközben valahogy meg kell tanulnod kívülről szemlélned a folyamatot, mint akit nem rántanak le az örvények. Az érzelmek örvényekké válhatnak, ha nem arra használjuk őket, amire valók. Az érzelmek indikátorok, megmutatják a viszonyulásunk irányát. Lelepleznek bennünket, de ezzel segítenek. Ugyanakkor, ha hagyjuk, hogy beszippantsanak, azaz energiával töltjük meg őket, örvényleni kezdenek, és megidézhetnek olyan erőket is, amelyek ránk tapadnak, és kiszívják belőlünk az energiát. Eddig öt életed telt el azzal, hogy nem tudtál mit kezdeni ezekkel az energiákkal, ezért halálod után az asztrálsík alacsonyabb régiójában kellett maradnod.

- Hogyan? – elámultam szavain, de valahol éreztem, hogy nagyon is igazat mond, egészen megérintett a dolog. Logikus volt. Ő bezzeg nagyon is féken tartotta érzelmeit, mintha nem is lennének, talán nem is voltak – tette hozzá gondolatban. Ekkor mintha egy apró rándulást láttam volna a szája egyik sarkában, de éppen csak, nem is lehettem benne biztos. Ugyanakkor egy kép is bevillant egy hatalmas csarnokról, amit tenger vett körül, és mindenhol a biztonság nyugalma, amit máshol nem érezhet az ember.

- Ne hagyd, hogy a gondolataid elkalandozzanak. A cél nem az érzelemmentesség, hanem az, hogy kezelni tudjuk az érzelmeinket. Már mondtam, nagyon hasznosak, az emberi lét alapvető sajátosságai. Amíg azonban megzabolázhatatlan, lobog benned, mint a tűz, amit táplálni kell, és energiát von el anélkül, hogy hasznosítani tudnád - felelte ki nem mondott gondolataimra, és ekkor már biztos voltam benne, hogy tényleg mindent tud rólam

- Te vagy az őrangyalom? – kérdeztem hirtelen, valahogy ez jött a számra, mert valahol azt olvastam, hogy az őrangyal mindent tud rólam, és feltétlen szeretettel fogad el bennünket. Persze, az angyalokat melegszívű lényeknek képzeltem, akiknek boldogság és szeretet tükröződik az arcán. 

- A Vízöntő korban talán a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy az asztrálsík belelóg a Föld harmadik dimenziójába – folytatta, figyelemre sem méltatva a kérdésemet. - Többé már nem különülnek el ezek a síkok egymástól, sokkal több a keveredés, mint korábban. Ez nagy lehetőség, de sok veszélyt is magában rejt. Ugyanakkor a fizikai sík, a háromdimenziós anyagi burok védelmet jelent számotokra. Teljesen más úgy átélni az asztrálsík érzelmekkel átfűtött energiáit, hogy közben a szilárd anyag, a test beburkol és védelmez. Ha test nélkül kellene az asztrálsíkon ugyanezeket átélned, felőrölne a fájdalom, és egy időre beleveszne a tudatod is a szenvedésbe. Csak bolyonganál, és nem tudnád hol vagy, így szabadulni sem tudnál.

- Ezek szerint nem a fizikai fájdalom a legrosszabb? – tűnődtem. 

- Persze, hogy nem. A fájdalomreceptorok általában egy idő után kimerülnek, kevesebb impulzust továbbítanak, a lelki fájdalom kínját pedig az agy által termelt endogén aminok csökkentik. Amíg az idő által irányított térben létezel, minden időleges. Minden múlandó. A kellemes és a kellemetlen érzet is. 

- Értem. Mi a baj velem? Mit akarsz mindezzel mondani?

- Legutóbbi döntéseid során az érzelmeidet félreértelmezted. Szabad akaratod van, dönthetsz bárhogy. Mindenekelőtt el kell döntened, hogy mit akarsz. Nincs jó és rossz út, csak tapasztalások. Bárhogy is döntesz, hosszú távon a tanulásodat segíti. Elterveztél egy utat, ami a szabaduláshoz vezet, de csak abban az esetben, ha a karmikus csomópontokat feloldod. Dönthetsz azonban máshogy is. Ha nem oldod fel a sors hátrahagyott energiáit, azok továbbra is hatni fognak rád, tűzként lobognak majd körülötted, és lehúznak az asztrálbirodalom sűrűjébe. A magasabb dimenziókba csak az asztrálon keresztül vezet az út.

- Értem… Ezek szerint, a magasabb dimenziók lakói abban fejlettebbek, hogy uralni tudják az asztrálsík energetikai megnyilvánulásait. Ezért nem vesznek el benne.

- Pontosan.

- Mi ez a tűz, ami körülvesz?

- A hatalomból és mágiából álló fátyol, ami elleplezi a valóságot. Ezt éonokkal ezelőtt szőtted magad köré, még nem a Földön, nem az anyagi valóságban. Azóta hol eltűnik, hol megjelenik, de nem tudsz tőle véglegesen megszabadulni, mert te hoztad létre.

- Én, nem is tudom… - szinte megdermedtem szavai hallatán, de belül, a tudatom legmélyén tudtam, hogy így van. Mégis próbáltam magam védeni. Gondolom, ez reflexszerű önvédelem volt. – Tudom, hogy mindig is gondom volt a hatalommal, de nem hiszem, hogy ez még érint engem most is. Amikor munkahelyet váltottam, tudatosan mondtam le a hatalom bűvöletéről. Már nem érdekel. Vagy rosszul érzem? – elbizonytalanodtam.

- Valóban, ezt a részét sikerült feldolgoznod, de van egy karmikus szerződésed – pecsét, ha úgy szemléletesebb – ami valakihez továbbra is hozzáköt, akivel ez az egész elindult annak idején. Ezt csak közösen tudjátok feloldani. Időről időre felbukkant az életeid során, de soha nem jutottatok el a teljes feloldásig. Mégpedig legtöbbször a te hibádból. Persze, ezt ne szó szerint vedd, hiszen az időtök végtelen. El kell azonban döntened, hogy legközelebb innen hová távozol: az asztrálsíkon maradsz, vagy továbblépsz. Döntésed meghatározza a jövődet, és a lélektársad jövőjét is.

- Lélektársam? Ki a lélektársam? – néztem rá nagy szemekkel. Nem nagyon hittem az ilyesmiben.

- Azt neked kell tudnod, ebben nem segíthetek. A megoldást csak vele közösen érhetitek el. Hallgass az érzelmeidre, azok megmutatják a döntés irányát.

- Döntés? Milyen döntés? – gondolkodtam el. – Nincs semmilyen komoly kapcsolat az életemben, sőt, még komolytalan sem...

- Hamarosan itt lesz a döntés ideje. Akkor pedig tudni fogod, hogy mit rontottál el korábban. Nemcsak ebben az életedben, hanem a korábbi ötben.