- Áldott legyen az Úr, Izráel Istene, mert
meglátogatta és megváltotta népét. Erős szabadítót támasztott nékünk,
szolgáinak, Dávidnak házában! – Zakariás e szavakkal köszöntötte fia
megszületését. Asszonya, Erzsébet kimerülten, de elégedetten tekintett a
kisdedre, s azzal fordult a rokonsághoz:
- János legyen a neve.
A
házban az idegenek mind elcsodálkoztak, hiszen János névre senki nem hallgatott
a rokonság köréből. Zakariás azonban fiát feltartotta az ég felé, s így szólt:
- János a neved, te gyermek. Az Úr előtt
haladsz, hogy előkészíted útját. Te lészel a Magasságos profétája. Uram,
világíts nékünk a sötétségben, és lépteinket vezesd a békesség útjára.
Félelem szállta meg a szomszédságot e szavakra, nem tudták,
mit jelentenek, vagy inkább nem akarták érteni. Talán vénségére megbolondult ez
a Zakariás? Már az is csodaszámba ment, hogy élete alkonyán fiút nemzett, s
Erzsébet öregségére megszülte a gyermeket. Az egész hegyvidéken elterjedt a
híre a nem mindennapi születésnek, s mindenféle mendemondák keringtek
körülötte. Volt, aki egyenesen azt terjesztette, hogy a gyermekben Illés
próféta született újra.
Azután lassan szétszéledtek a kósza pletykák, s más dolguk
után néztek az emberek. János pedig csendben növekedett, mint más, hasonló
gyermek. Megnyugodtak az emberek, mégis olyan gyermek ez, mint a többi.
Akkoriban Tibériusz császár uralkodott Rómában, s Júdeában
Pontius Pilátus volt a helytartó. János már felcseperedett, de még semmit nem
tudott küldetéséről. Egyik éjszaka azonban álmot látott, egyenesen Illés
próféta jelent meg előtte.
- Menj békével, küldetésed most elkezdődik –
szólt barátságosan, de ellentmondást nem tűrő hangon. – Készítsétek elő az Úr
útját…és minden ember meglátja az Üdvözítőt, akit elküld az Isten – adta ki az
utasítást, mire János térdre borult és kezét imára kulcsolta.
Csak mikor már egyedül maradt, akkor támadta meg lelkét a
kétség: vajon fognak-e hinni neki a népek? Meg tud-e felelni a küldetésnek?
Mivel azonban az isteni parancsnak nem szabad ellenszegülni, ment és tette a
dolgát. Talán csoda történt, de az emberek hittek neki. Özönlöttek mindenfelől,
ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. Innentől fogva Keresztelő
Jánosnak hívták.
Nem mindenki nézte azonban jó szemmel
ténykedését. Heródes udvarában sokan felforgatónak tartották, s attól féltek,
hogy a tömegeket majd a fennálló rend ellen uszítja. Ez a szóbeszéd a király
fülébe is eljutott, aki meg akart róla győződni, hogy tényleg veszélyes-e ez az
ember. A király ezért elment hozzá, és hosszan elbeszélgetett vele. János a
bűnbánatról beszélt, ami az egyetlen lehetséges forrása a boldogságnak.
- A fejsze már a fák gyökereihez ért.
Kivágnak, és tűzre vetnek minden fát, amely jó gyümölcsöt nem terem – felelte
Heródesnek arra a kérdésére, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy az ember boldog
legyen, s azt tanácsolta, ne vegye el feleségül özvegyen maradt sógornőjét.
Heródes meghallgatta Jánost, s inkább
szórakoztatónak, mintsem rémületbe ejtőnek találta. Természetesen a tanácsot
nem fogadta meg, s bátyja feleségét magához vette. Nem tudta akkor még, hogy
ezzel milyen terhet vesz a nyakába. Mert az asszonyok észjárását sokszor nehéz
követni, mivel az ész helyett gyakran a hangulataiktól vezérelve cselekszenek.
Mikor pedig rájött erre, már késő volt.
Amint
az aranykeretes tükörbe pillantottam, elégedetten nyugtáztam, hogy a fürdő jót
tett, s szebb vagyok, mint valaha. Éppen derékig érő, ébenfekete, dús
hajfürtjeimet fésülgettem, amelyek a beáramló napfény sugarainak ölelésére
bronzosan csillogtak. – Melyik ruhámat vegyem fel? – töprengtem, s eszembe
jutott az a vöröses, arannyal szegett kelme, amelynek selymét egyenesen Rómából
hozatta nevelőapám. Mint más hasonló, eladósorban lévő, gazdag lánynak, nekem
is a külsőm volt a legfontosabb. Most pedig különleges alkalom ígérkezett,
elhatároztam, hogy megnézem magamnak ezt a Jánost. Annyit hallottam már róla,
éppen itt az ideje, hogy személyesen is meglátogassam, és meghallgassam, miről
prédikál. Persze, tagadnám, ha azt mondanám, hogy túlzottan érdekelnek a
szentbeszédek, az isteni megnyilatkozások. Hiszen mindenem megvan, és bármit
megkaphatok, amit csak akarok. A családunk nemcsak vagyonos, hanem hatalmas is.
Nincs erő, amely megakadályozná, hogy a legszebb és legcsodáltabb nő legyek a
világon!
Felvettem a legpompásabb ruhámat, és
csendben kisettenkedtem, mielőtt még bárki észrevette volna távozásomat. Anyám
előtt kiváltképp titokban kellet tartanom úti célomat. Rendkívül gyűlölte
Jánost, sőt veszélyesnek tartotta. Valahányszor csak szóba került a neve,
azonnal felgyorsult a beszédmódja, hangja remegni kezdett és idegesen átkokat
szórt a fejére. Bárcsak meghalna! Vagy legalább távozna innen, minél messzebb,
ahonnan soha nem térhet vissza. Élete társát többször kérlelte, hogy vesse
börtönbe, de azt hajthatatlan maradt. Nem mintha nagyra tartotta volna János
jövendöléseit, inkább afféle bolondnak tekintette, aki semmilyen kárt nem okoz
senkinek. Sőt, néha még szórakoztató is. Hadd mondja csak ezeket a nem evilági
szentenciákat, végtére is ez a különös fecsegés inkább lecsillapítja a népeket,
semmint fellázítja őket. Nem ugyanezt teszi-e a költő, aki dalaival álomvilágba
ringatja és megszelídíti még a gonosz lelkeket is? Mindaddig, amíg a fennálló
hatalom ellen nem szól, maradjon hát.
Mindemellett igen sokszor szóba
került e név Heródes udvarában, és ez felkeltette az érdeklődésemet János
iránt. - Ki lehet ez a titokzatos férfiú? Tényleg bolond? Mit akarhat? – ilyen
gondolatok keringtek elmémben, miközben útnak indultam, hogy meglátogassam őt a
folyóparton, ahol ekkortájt ténykedett. Még kora reggel volt, alighogy felkelt
a nap, az utcákon csak kevesen jöttek-mentek. Megszaporáztam a lépteimet, noha
nem kellett attól tartanom, hogy felismernek, hiszen arcomat vékony, de cseppet
sem átlátszó kendővel takartam el. Szívem szaporábban vert, részint a sietség
miatt, részint pedig a várva várt találkozás közelsége miatt. Tovább tartott az
út, mint reméltem, de azután csak megtaláltam a helyes ösvényt a folyópart
felé. Már távolról észrevettem Jánost, úgy tűnt, mintha várt volna. – Persze,
ha csakugyan olyan különleges képességekkel bír, amint azt rebesgetik, ez
elvárható is – tettem hozzá magamban, miközben egyre közelebb értem hozzá.
Nyugtalanság vett erőt rajtam, amit nem nagyon értettem, hiszen azelőtt ez csak
nagyritkán fordult velem elő. Mindig bíztam magamban, nem éreztem
kiszolgáltatottságot, sem pedig attól nem kellett félnem, hogy bárki ellenemre
beszél. Mintha előre megéreztem volna a beszélgetés hiábavalóságát, amelynek
irányítását nem tudom kézben tartani.
Mikor már elég közel voltam a
bokorhoz, aminek árnyékában János üldögélt, alaposan szemügyre vettem őt.
Egyszerű, teveszőrből készült ruhát viselt, derekán ócska bőröv volt, amit saru
egészített ki. Amikor felpillantott gondolataiból, szinte megrémültem a
nézésétől. A szeme nem barna volt, ahogyan azt vártam, s mint a legtöbbünknek
volt azon a vidéken, hanem vakítóan kék, mint a kristálypatakok színe. Ez a
tekintet egyszerre leplezte el tulajdonosát, és mégis mindenki beleláthatott.
Mindent átható volt ez a szempár, de tükrözte azt az egzaltáltságot is, amelyet
a csak testben itt levő, de gondolataival néha messzire elkalandozó embert
jellemez.
- Üdvözöllek, Salome – köszöntött
barátságosan, amin én egy kissé meglepődtem, hiszen kendőm még eltakarta arcom
nagy részét.
- Honnan tudod, ki vagyok? – kérdeztem tőle,
és egész közel léptem hozzá, szinte karnyújtásnyira álltunk egymástól. A
kendőmet még nem húztam félre, úgy éreztem, a védelmemet szolgálja, amíg nem
fedem fel teljesen arcomat.
- Már vártalak. Tudtam, hogy el fogsz jönni
hozzám. Sorsunk előre meg van írva, mi csak ennek engedelmeskedünk, amikor
bevégezzük azt – felelte János, és rám emelte erélyes szemét. Érdeklődve
figyelte, milyen hatást fognak kelteni bennem e szavak.
- Sors… Engem nem a sors izgat, hanem a jelen.
Mindaddig, amíg az ember a sors kegyeltje, meg kell ragadnia a lehetőségeket,
hogy életét jobbá tegye. Az élet élvezete számomra azt jelenti, hogy magam
irányítom sorsomat.
E szavakra elkomorodott. Mindketten
megéreztük a helyzet lehetetlenségét, s ránk telepedett a meddő beszélgetés
súlya. Persze, egyikünk sem adta fel ilyen könnyen. A kezdeményezés fonalát, és
a beszélgetés irányítását ismét ő vette át.
- Mit kívánsz tőlem?
- Szeretnélek megismerni, és minél többet megtudni
rólad – feleltem kérdésére, és ebben a percben tényleg ez is volt a szándékom.
- Mit tudsz rólam? – kérdezte kissé
gyanakvóan.
- Azt tudom, amit az emberek beszélnek, s
udvarunk népe fecseg rólad. Vízzel keresztelsz, bűnbocsánatra buzdítasz, jóslatokat
és tanításokat nyilatkoztatsz ki, talán próféta vagy, talán bolond.
- És te mit gondolsz erről?
- Inkább az utóbbit, de figyelmeztetlek,
vannak, akik nem nézik jó szemmel ténykedésedet – Miközben kimondtam e
szavakat, már meg is bántam, hiszen nem fenyegetni akartam őt. Láttam, amint
elgondolkozik a hallottakon, arca egészen elkomolyodik, csak a szeme világlik
ugyanúgy, mint korábban.
- Én nem számítok egyáltalán. Jön majd utánam
valaki, akinek én csak előkészítem az útját. Én nem vagyok méltó hozzá, ő lesz
az, aki a világot megváltja. Az én időm hamarosan lejár, nem tehetek többet,
hatalmam nem terjed túl ennél.
Nem igazán értettem ezt a beszédet,
de megsajnáltam Jánost. Mit vagy kit akar megváltani? Ki az aki utána jön?
Mégiscsak lázadó lenne?
- A világ így szép, ahogy van. Nem kell
megváltani benne semmit és senkit. Rend van, mindenkinek megvan benne a maga
helye – mosolyogtam, és elégedetten gondoltam a saját helyzetemre. - Mit
akartok hát? Nem tudjátok, hogy a lázadás bűn, melynek következménye halál?
- Rend? Miféle rend az, ahol az élet élvezete
csak néhány kiváltságosnak jut, míg a nép többsége nyomorog?
- Vigyázz, János, nekem elmondhatod, mit
gondolsz a fennálló rendről, de ha túl sokat fecsegsz, meglátod, egyszer még
megjárod.
- Nem, Salome, a sorsomat nem kerülhetem el
semmiképpen sem. Ezt nagyon jól tudom. Közel már az az idő, amikor küldetésem
véget ér, és sorsom megpecsételődik. Ne is próbálj utamról letéríteni, hiszen
azzal csak ártanál mindkettőnknek, de ami még ennél is fontosabb, magának a
küldetésnek is.
- Küldetés… Sors… Miért kell neked ezekkel a
dolgokkal foglalkozni? Inkább éljed a saját életedet, megváltoztatni úgysem
tudod a világot – próbáltam eltéríteni makacs gondolataitól, ám nem nagy
sikerrel. - Badarság másokkal foglalkozni, amikor az élet mást kínál neked –
tettem hozzá, és egyenesen a szemébe néztem.
Ettől a pillanattól kezdve már nem
voltunk idegenek egymás számára. Valami végzetesen megváltozott. Szeméből
eltűnt az áttetsző sugár, mélyebb színárnyalatot vett fel, és most már én nem a
király nevelt lánya voltam számára, mint ahogy ő sem a próféta volt az én
számomra, hanem a férfi. Láttam rajta, hogy vívódik, sziklaszilárd jelleme
meginog. Ekkor én teljesen levettem arcomról a kendőt. Láttam, hogy szépségem rabul
ejti, alig tud vágyainak parancsolni. De hiszen pont ezt akartam elérni!
Tudtam, hogyan lehet eltéríteni a férfiak gondolatait. Erre készültem már hetek
óta. Álltam perzselő tekintetét, nem sütöttem le a szemeimet, ahogyan illett
volna. Tudtam, hogy nehéz döntés előtt áll, én pedig nem tudok veszíteni. Olyan
közel álltunk egymáshoz, hogy arcunk szinte összeért. Ajkaimat kissé
szétnyitottam, ezzel mintegy jelt adva számára, hogy csókoljon meg. Nem is
kellett sokáig várnom. Szenvedélyesen csókolt, férfi volt a javából, teljesen
eltűnt belőle a próféta. Percekig így maradtunk, nem törődve a külvilággal,
megszűnt körülöttünk minden.
Mikor szétváltunk, és eltávolodott
tőlem, láttam, hogy szemét még mindig lehunyva tartja. Mikor azonban
kinyitotta, megint az átható tekintet emelkedett ki, s láttam, hogy ismét a
prófétával állok szemben.
- Salome, mit tettél velem… - suttogta, mintha
olyan kábulatból kívánna szabadulni, amelyből még nem tért egészen magához. -
Ennek nem lett volna szabad megtörténnie…
Elfordult, két kezével megmarkolta a
nyakát, és szinte rázkódni kezdett, remegett egész testében. Meg akartam
érinteni, de eltolt magától. Nem is tolt, egyenesen ellökött.
- Most legjobb lesz, ha elmész, és elfelejted,
hogy valaha is találkoztunk – mondta végül, amikor már teljesen visszanyerte
önuralmát.
- De hát miért? Tetszem neked, és te is
tetszel nekem – próbáltam jobb belátásra bírni. – Nincs ebben semmi rossz.
Éppen itt az ideje, hogy változtass az életeden. Én mindenben támogatni foglak.
- Nem téríthetsz le az utamról, sem te, sem
pedig más – a hangja ismét érces és magabiztos volt, szeme is jelezte, nem
harcolhatok többé érte, le kell mondanom róla mindörökre.
Sírni kezdtem. Először hangtalanul
zokogtam és kérleltem. Mit sem használt. Azután már türelmetlenné váltam és
kiabálni kezdtem. Állta az ostromot, egy darabig még hallgatta vergődésemet,
azután faképnél hagyott.
- Isten veled, Salome, találkozunk még, de
akkor már késő lesz. Ne vádold magad, azt teszed, amit tenned kell. Az Úr
mindenkinek kijelöli a maga feladatát, amit véghez kell vinni, akár akarjuk,
akár nem. A sors mindenkit megtalál, s nekünk engedelmeskednünk kell. Sokat
fogsz még szenvedni, mire rátalálsz az igazságra. Ha igazán szeretnél, nem
próbálnál meg letéríteni az utamról. Hiú vagy és önző, a sors ezért is jelölt
ki arra a feladatra, amit majd véghez kell vinned. Én megbocsátok neked tiszta
szívemből… Most pedig mennem kell – ezek voltak utolsó szavai.
Én alig hallottam valamit abból,
amit mondott, a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, lelkem izzott és dühős
voltam az elutasítás miatt. Mit érdekelt akkor engem a sors meg a szenvedés! Én
nem szenvedni, hanem szeretni akartam! S most ez a tervem végleg meghiúsult.
Még jó darabig álltam ott egyedül a folyóparton, és nagyon sértettnek éreztem
magam. Nem szoktam hozzá, hogy ellenkezzenek velem, mindig el tudtam érni, amit
nagyon akartam. Most pedig nem elég, hogy ellenállásba ütköztem, még csorba
esett a becsületemen is.
Nagy nehezen feltápászkodtam, és
hazaindultam. Bosszút forraltam magamban. Fogsz Te még könyörögni nekem, János
– formáltam szavaimat –, de akkor már késő lesz! Ilyen megaláztatást nem tudok
lenyelni, ez bosszúért kiált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése