Az ünneplést lázas előkészületek jelezték mindenfelé, ételben és italban nem volt hiány, de ugyanúgy drága ékszerekben sem az asszonyok ruháin. Én is igyekeztem a legvonzóbb külsőmet adni, ezért még a szokottnál is csillogóbb ruhát varrattam, és új ékszerekkel gazdagítottam gyűjteményemet. Tudtam, különlegesen szépnek kell lennem ezen a kivételes napon, mert az én ajándékom nem mindennapi volt, hanem valami olyan, amit senki más nem tud nyújtani rajtam kívül. Mindig is szerettem táncolni, a dobok ritmusa magával ragadott, és ilyenkor úgy éreztem, mintha kiszakadnék térből és időből, és valami olyan világba kerülnék, ami csupa-csupa álom és varázslat.
Nemcsak
az udvarban, hanem országszerte hatalmas várakozás előzte meg az ünneplést,
annál is inkább, mert ilyenkor a király szokása volt megkegyelmezni néhány
elítéltnek. Anyám egy hivatalos beszélgetést kihallgatva megneszelte, hogy a
király azt tervezi, Jánost szabadon fogja engedni. Gyakorlott cselszövő volt,
ezért azt is tudta, ezúttal nem szegülhet nyíltan szembe a király akaratával.
Máshogy próbálta meg akaratát érvényre juttatni. S bár a táncomat meglepetésként
tartogattam, neki természetesen tudomása volt erről, hiszen ő maga segített
kiválasztani számomra az alkalomhoz legmegfelelőbb öltözéket. Miközben a
ruhákat igazítottam és az áttetsző fátylakat próbálgattam, így szólt hozzám:
- A király bizonyára meg lesz elégedve az
ajándékoddal, s bőkezűen megjutalmaz. Ha megkérdi, mi az, ami a legnagyobb
örömet okozná, gyere elém, majd én megmondom neked, mit kell kérned – mondta
anyám szinte negédesen.
Ám én ekkor még nem gondoltam semmi
rosszra, hiszen tudtam, anyám mindig a legjobbat akarja valamennyiünknek. Nem
is szegültem ellen e szokatlan kérésnek, megszoktam már, hogy gyakran ad nekem
tanácsot olykor kéretlenül is. Különben sem illett a szülői szónak
ellentmondani. Beleegyeztem tehát, s inkább azzal voltam elfoglalva, hogy
öltözékem minden egyes darabja a megfelelő helyre kerüljön. Az ékszerek
csillogása amúgy sem alkalmas a tisztánlátásra, s honnan is sejtettem, volna,
mi lesz anyám kívánsága. Talán nem véletlenül hallgatta el előlem legfőbb
óhaját akkor még, hanem megvárta a legkedvezőbb alkalmat, amikor az eksztázis a
tetőpontra hág, és ilyenkor az ember sokkal inkább befolyásolható.
- Ahogy kívánod, anyácskám – mindössze ennyit
feleltem neki, s pillantásomat nem is emeltem fel az előttem álló hatalmas
tükörből.
A
születésnap megünneplése először hivatalos formát öltött, a király lakomát
adott vezető embereinek, az ország előkelőségeinek és magas rangú katonáinak. A
lakoma végén már kötetlenebbül folyt az ünneplés, és mindenféle mutatványosok
szórakoztatták a vendégeket. S nemsokára elérkezett az én időm is… Bementem,
vagy inkább belibbentem a terembe. A nagy vigadalom kellős közepébe csöppentem,
s éreztem, amint feszült várakozás vesz körül. Dobok peregtek, s a háttérből
valami húros hangszer is megszólalt. Magamon éreztem a több száz szempár
pillantását, s lassan elkezdtem az ütemes táncot. Mélabús, vészterhes hangulat
uralkodott el rajtam, ebből azonban a többiek semmit sem vettek észre. Mikor
már jó ideje táncoltam, izmaim kezdtem fáradni, hirtelen dèjá vu érzésem támadt. Mintha nem is itt lennék… A terem lassan
átalakult egy ősrégi pogány templommá, s teljes bizonysággal tudtam, hogy én
vagyok ennek a templomnak a papnője. Az ősi Egyiptom elevenedett meg előttem,
és annyira magával ragadott, hogy nem is láttam a körülöttem lévők arcát. A
gyertyákat vadul mozgatta a szél, s nem evilági erők jelenlétét jelezte. Kis
idő elteltével harangok zúgására lettem figyelmes, és én pontosan tudtam, hogy
eljött az áldozatbemutatás ideje. Ekkor meglibbentettem az utolsó fátylat, a
hetediket, s amikor az is lehullott, ott álltam ismét az ünnepi teremben, az
ősi Egyiptom helyett Galileában. Bevégeztetett…
S mialatt én kábultan, mintha
álomból ébrednék, kerestem helyemet, a vendégek ujjongtak, mindenki el volt
ragadtatva a táncomtól. Különösen a király. Így szólt:
- Kérj tőlem, amit akarsz, és én megadom
néked! Bármit kérhetsz, aranyat, drágakövet, még az országom egy részét is!
Ekkor eszembe jutott anyám
kívánsága, odafordultam tehát felé, és várakozva figyeltem szavait. Arcán
diadalittas kifejezés uralkodott el, számítása bevált, most az ő kezében a
hatalom. Hiába uralkodnak a hatalmasok, az asszonyok túljárnak a
leghatalmasabbak eszén is. Csellel mindent el lehet érni. Azé a valódi hatalom,
aki mer kockáztatni – ezek a gondolatok ültek ki arcára.
- Keresztelő János fejét! – ejtette ki szinte
kéjjel e nevet, és még egyszer nyomatékként megszorította a kezem.
Visszatértem a királyhoz, és
kábulatomból még nem szabadulva, villámgyorsan tolmácsoltam anyám kérését.
- A fejét… Keresztelő János fejét… -
suttogtam, fel sem fogva szavaim értelmét.
A király először nem akarta
meghallani, amit mondtam, s már-már azon volt, hogy megismétli kérdését, amikor
a vendégsereg, akik azonnal és visszafordíthatatlanul megértették kérésemet,
üvöltözve követelték:
- A fejét! A fejét! Keresztelő János fejét!
A király nagyon elszomorodott,
hiszen a terve éppen ellentétes volt annak, amit kértem, de mivel megesküdött,
hogy megadja, bármit is kérek, nem vonhatta vissza ígéretét. Annál kevésbé sem
tehette ezt, mivel az emberek már ütemesen vonaglottak, úgy ünnepelték a
küszöbön álló kivégzést. Nem volt mit tenni, elrendelte, hogy küldjenek
Jánosért, végezzék ki, és fejét hozzák elő.
Nem telt el sok idő, a hóhér már
hozta is János fejét egy tálon. Én amint távolról megpillantottam, a fejembe
hasított a gondolat, hogy János tudta ezt, sőt, azt is, hogy valójában én
leszek a hóhéra. Megbocsátott nekem! Én azonban nem tudok megbocsátani
magamnak…
Csak
ekkor fogtam fel igazán, mi is történt. A nagy felfordulást kihasználva
kisurrantam a teremből, magamra terítettem a köpenyemet és futni kezdtem a
folyó irányába. Nem tudtam, nappal van-e vagy éjjel, hűvös vagy forróság,
rohantam kifulladva a megváltás felé. Amikor elértem a folyót, gondolkodás nélkül
a hídra kapaszkodtam, és mielőtt még felfogtam volna, mire is készülök, a vízbe
vetettem magam….
Utána már csak annyit érzékeltem,
hogy visz a víz, messzire, és mindenhol nyugalom vesz körül. Olyan csendes és
nyugodt volt minden, és én tudtam, hogy nem Salome vagyok többé, s ahogy
megszabadultam testemtől, s egyben sorsomtól, azt reméltem, a víz elmossa
bűnömet is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése